1.
Ujjaimmal unottan doboltam a fából készült pad tetején, másik kezemmel az államat támasztottam, szemeim fáradtan le- lecsukódtak. A tanár hangja monoton volt és altató, én pedig laposakat pislogva próbáltam ébren maradni. Mit mondjak, nem könnyítette meg a dolgom. Mellettem Owen jegyzetelt lelkesen, a toll sercegett a papíron, idegtépő zajként bújva a hallójáratomba.
A tanár fiatal volt és még borzalmasan lelkes. Harmincas évei elején járt, rövidre nyírt fekete haja volt, hatalmas, tágra nyílt barna szemekkel. Értékeltem a lelkesedését, de azért szívesen elküldtem volna a… anyukájába vissza. Lemertem volna fogadni, hogy még életében nem látott igazi hullát, különben nem beszélne róla ilyen könnyedén, ilyen vérlázítóan természetesen.
Minden ember olyan könnyedén veszi ezt a témát, amíg meg nem pillantják életük első holttestét, aztán eltörik bennük valami. Egy véres húskupac hever az úton, az ember nem érzékeli, hogy az valaha ugyanolyan élőlény volt, mint ő. De aztán, amikor hunyorítva rámered és a húskupacból hirtelen lábak és kezek kezdenek kibontakozni, na, akkor jön a taccs-parti és máris nem olyan vicces a dolog.
Az első hulla, amit életemben először láttam egy vonatbaleset áldozata volt. Fiatal voltam és naiv, nem értettem miért bámulja mindenki a vasúti töltést, amikor észrevettem. Egy láb, egy kéz, egy ismeretlen kupac, amit nem tudtam és nem is akartam azonosítani. Borzalmas látvány volt, még a mai napig kísért az emléke. A vonat több száz darabra szaggatta az egykor még lélegző emberi lényt, az emberek pedig nyál csorgatva figyelték a rendőröket és a mentősöket.
Gusztustalan élőlény az ember. Amióta rendőr vagyok, volt egy pár gyomorforgató és kiábrándító ügyem. Borzalmasan hirtelenharagúak és brutálisan kegyetlenek. A féltékenységből elkövetett gyilkosságok véresek és szomorúak. Szétvert koponya, mindenhol agyvelő hever, elvágott torok, döbbent üveges tekintet. A legtöbb áldozat nem képes elhinni, hogy az az ember, akit egykor szerettek és ez a dolog kétoldalú volt, hogyan képes kést ragadni, vagy baltát, a fegyverek legváltozatosabb formájával neki támadni, elvenni az életét, miközben a szemük sem rebben.
Ennyire nem ismernénk a másikat? Képesek vagyunk egy agresszív, elmeállapotát tekintve instabil egyénnel ágyba bújni, szerelmes szavakat suttogva elaludni a karjaiban? Igen.
Volt egy barátom még a középiskolában, akibe fülig belezúgtam, nem láttam a körülöttem repkedő rózsaszín felhőktől semmit és senkit. Sok lány óva intett attól, hogy találkozzak vele, de én mindezt csak az irigységnek és a féltékenységnek tudtam be. Hiszen olyan jóképű volt, annyira tökéletes és hihetetlen. A mosolyától összecsuklottak a lábaim, a szavai selyemként cirógatták a testemet. A legkiválóbb sportoló volt az iskolában, ráadásul a tanulmányi eredményei is jók voltak.
Az első pillanatban belehabarodtam, ahogy megpillantottam felém közeledni az egyik fociedzés után. Félénk mosollyal, zavartan a hajába túrva lépkedett, miközben alig bírtam türtőztetni magamat. Az első randit, a második követte, majd a gimnáziumi évek elsuhantak és mi még mindig együtt voltunk.
Az érettségi előtt kezdődtek a gondok. Mivel a haverjaival tanult, én úgy döntöttem, hogy az egykori legjobb barátommal, aki történetesen hím nemű, lába között egy himbilimbivel, fogom ugyanezt tenni. Minden jól ment addig, amíg meg nem tudta. A szerelmes, doromboló énje eltűnt, hogy átvegye az uralmat felette az agresszív, féltékeny szörnyeteg.
Többször megütött, volt, hogy az utcán találtak rám vérben úszva, én pedig folyton magyarázkodhattam. De nem sokáig tartott ez az állapot. Egy idő után felálltam és visszaütöttem, nem hagytam magam. Elhagytam, bár a szívem szakadt meg. Szerettem és ezen még az sem tudott változtatni, hogy nap-nap után megütött, megvert, megalázott. A nők hülyék és ezt a véleményemet a mai napig tartom.
Egy erőteljes bökés rángatott vissza a valóságba, Owen elkerekedett szemekkel bámult, jelentőségteljesen a tanár felé bólingatva.
- Mi van? - suttogtam dühösen.
- Azt hiszem, én lennék az a „mi van” - hasított egy éles hang a csendbe.
Igen a csendbe, úgy tűnik nem most kezdődött ez az állapot, talán egy kicsit el is szundíthattam, mert a tanár csalódott tekintettel méregetett.
- Elnézést, nem aludtam túl sokat előző éjszaka.
- Talán nem bulizni kellett volna - kaptam a vissza labdát, de mivel annyira dühös voltam és fáradt, jól arcul is csaptam vele.
- Talán a gyilkosnak nem az én szobámba kellett volna raknia a hullát - na, pontosan ezért nem szerettek a tanárok már a középiskolában sem. Nem bírtam soha türtőztetni magam, ha valaki beszólt, én visszaszóltam. Habár anyukám szerint, ha nem is tettem meg, az arcomról mindent le lehetett olvasni, tehát ugyanott tartottam.
A férfi elkerekedett szemekkel nézett rám, úgy tűnt sikerült zavarba hoznom, egyúttal igazolva azt a tényt, hogy tényleg nem látott még életében hullát. Csak egy enyhe meglepődöttséget, a tankönyvekből tanult sajnálatot éreztem rajta.
- Nem kellett volna bejönnie. Felmentést kap a mai napra.
- Nem szükséges, köszönöm. Ha már felkeltem, nem tudok visszaaludni.
Na, persze. Dehogyisnem tudnék visszaaludni. Csak akkor félő lenne, hogy fel sem kelnék egy jó ideig. Ma van a találkozó, aminek nem is tudom pontosan az időpontját, csak a helyét, amit Cool felügyelő megfigyelés alatt tart, és ha gyanús alakok ólálkodnak körülötte, értesít minket. Tehát fittnek kell lennem, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy aludjak. Már kezdek olyan lenni, mint a beprogramozható robotok. Danielle nem alszik, Danielle-nek nincs szüksége rá. De lenne, a rohadt életbe.
2.
Az óra eseménytelenül telt, próbáltam nem aludni, a tanár pedig nem beszólni. Jó fej volt a maga nemében, de egy kicsit hiteltelen. Ha majd megtörténik a nagy leleplezés, biztos, hogy elcipelem egy gyilkossági helyszínre.
A tanár befejezte az órát, én pedig éppen indulni készültem, amikor a férfi felém intett.
- Miss.…
- Maat, Danielle Púgu Maat - mutatkoztam be illedelmesen.
- Miss. Maat. Maradna egy pillanatra?
Biccentettem Owen felé, aki elhagyta a termet. A táskámat az asztalra raktam, majd kelletlenül a férfi felé fordultam. Az arcomról sok mindent le lehetett olvasni, csak azt nem, hogy nagyon boldog vagyok a gondolattól, hogy egy tanár beszélni akar velem.
- Minden rendben? - kérdezte, aggódó tekintettel méregetve.
- Miért ne lenne rendben?
Értetlen tekintettel az arcomat fürkészte, amikor ráeszméltem, hogy én egy egyszerű diák vagyok, aki nem hullákkal foglalkozik napi szinten. Ismét színészkednem kell. Kezeimet egy kicsit megremegtettem, miközben a hajamba túrtam, gyenge, halvány mosoly játszadozott az ajkam szegletében.
- Fáradt vagyok - suttogtam gyengén, kerülve a tekintetét.
- Ha bármi problémája lenne, keresse fel az iskola pszichológusát. De ha gondolja, én is szívesen beszélgetek magával.
- Nem, köszönöm. Megoldom.
Tekintetemet jelentőségteljesen az ajtóra vetettem, szabadulni akartam, nem volt semmi kedvem érzelgősködni. Azt már tegnap letudtam.
- Nyugodtan menjen - állával a kint várakozó Owen felé intett, szája szegletében egy gyengéd mosollyal - És ha bármi van, engem megtalál.
- Köszönöm - leheltem felé udvariasan, majd felkaptam a táskám és kiügettem a folyosóra.
Owen a falnak dőlve várakozott, arcára a fáradság mély árkokat vájt. Én is hasonlóan nézhettem ki, ha nem rosszabbul. Habár olyan nincs, hogy a hadnagy ne nézzen ki jól. Testén egyszerű szürke póló feszült, kiemelve izmos testét, sötétkék farmert viselt egy tornacipővel. Haja kócosan magasodott a fején, szürke szemei kíváncsian méregettek.
- Mit akart? - kérdezte flegmán, de tudtam, hogy ez csak az álca, igazából tudni akarja, hogy mi történt.
- Hogy jól vagyok-e. Mondtam, hogy igen, erre ajánlott egy iskolai pszichológust vagy megkereshetem őt is.
Mark gonosz mosollyal a szája szegletében ellökte magát a faltól, viccelődve vállba bokszolt.
- A tanár bácsi meg szeretne vigasztalni? Hát nem aranyos? Úgy tűnik, nagy sikered van az egyetemi pasiknál. Itt kellene randiznod.
- Hogy sikítva meneküljenek, miután kiderült, hogy rendőr vagyok? Kösz, nem. Éppen elég csalódás ért az életben.
- De a pasi kriminológiát tanít, csak nem fél a hulláktól és a hullás néniktől?
- Tudod ki a hullás néni - ütöttem hasba, amitől egy pillanatig elfogyott a levegője. Jócskán rájátszva összeroskadt a folyosón, nyílt szenvedésének többen is a szemtanúi voltak.
- Befejezheted a színészkedést - morrantam rá, kezeimmel ráncigálva fel a földről.
- Ez nem színészkedés, majdnem megöltél.
- Ha nem kelsz fel most rögtön, akkor tényleg megöllek.
Nevetve feltápászkodott a földről, majd hirtelen elkomorult. Tekintete a távolba meredt, nem tudtam mi üthetett hirtelen belé.
- Már megint itt van ez a kis szaros? Mondtam én, hogy nagy sikered van. Csak aztán győzzed levakarni.
Megfordultam, Kevin éppen felénk tartott a parkon keresztül, kezeivel vadul integetett, én pedig egy vérszegény mosollyal viszonoztam. Holland mellett azonban felbukkant a tegnapi szőke lány is, Owen cicája, amire a hadnagynak leolvadt a gúnyos vigyor az arcáról. Ő is felénk tartott.
- Úgy tűnik neked is nagy sikered van. Csak aztán győzzed, majd levakarni - mondja azt valaki, hogy a legszebb öröm, nem a káröröm.
- Szia Danielle, nem ebédelünk együtt? - vágódott mellénk Kevin ártatlan mosollyal az arcán.
Helyes volt, bár inkább édes, mint egy plüssállat. Mark mellett eltörpült, hiszen a hadnagy erős volt és férfias, lüktetett belőle a tettre készség és a szexuális erő.
- Úgy volt, hogy Markkal eszek - magyarázkodtam, szúrós tekintetem a hadnagyra vetve, de még mielőtt bármit is válaszolhatott volna, Miss. Szöszi is mellénk ért.
- Szia Kicsim, mi a terv mára?
Nem tehetek róla, de kirobbant belőlem a röhögés. Prüszkölve felnevettem, amit a hadnagy egy lesújtó pillantással díjazott, majd a hasamat fogva Kevinhez fordultam.
- Bár ha jobban meggondolom, inkább veled ennék.
A srác arca felderült, belém karolt, majd az étkező felé húzott.
- Majd találkozunk - kiáltottam Mark felé, aki letaglózva, rémülten pislogott, miközben a lány vékony kezeivel magához ölelte.
Aki másnak vermet ás…
3.
Nem volt olyan borzalmas az ebéd, mint azt gondoltam. Kevin kifejezetten kedves fiú volt és értelmes, nem az a tipikus egyetemre járok, de nem tudom miért típus. Megvettük a kaját, majd úgy döntöttünk, hogy a szabadban fogyasztjuk el, a szép időre tekintettel. Kiültünk a tó mellé a fűbe, majd a makarónimat eszegetve jókat beszélgettünk.
- Milyen volt az első napod a suliban? - kérdezte érdeklődve, két pofára zabálva a sült krumplit.
- Majdnem elaludtam, a tanár nem az az érdekfeszítő típus.
- Hova jártál előtte? - szegezte nekem a kérdést ártatlanul.
- Angliába - vágtam rá, valami távoli országot mondva.
- És, hogyhogy átjöttél? Elköltöztetek?
Hevesen bólogattam, csak ne kelljen válaszolnom a kínos kérdésekre.
- Milyen szakra jársz? - kérdeztem témát váltva, a legbájosabb mosolyomat vetve be az ügy sikerének érdekében.
- Fizika - mosolygott ártatlanul döbbent arckifejezésemet látva - Nem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik. A kriminalisztika sokkal összetettebb, hiszen ott az embereket kell kiismerned, a fejükkel kell gondolkoznod.
- Az emberek kegyetlenek - meredtem magam elé elgondolkodva, miközben emlékek ezrei ostromolták az agyamat.
Meleg, puha kéz érintette meg a bőrömet, döbbenten gazdája felé fordultam, aki halvány mosollyal a szája szegletében az arcomat fürkészte.
- Ne legyél annyira rideg Danielle, tőlem nem kell tartanod. Nem akarlak átejteni, se kihasználni.
Elkerekedett szemekkel figyeltem az arcát, ami időközben hatalmas változásokon ment keresztül. A barna szemekbe felnőttes értelem és ragyogás költözött, eltűnt a laza kissrác, hogy egy férfinak adja át a helyét. Kettőt se pislogtam és már a karjaiban hevertem. Ajkaink összeforrtak, puha száját a fogaimmal ízlelgettem. Nem toltam el magamtól, nem ütöttem meg, a pillanat varázsa teljesen elvette az eszem.
Keze a derekam köré fonódott, a másikkal a hajamba túrt, éreztem a bőre alatt vibráló erőt, olyan volt, mintha az igazi Kevin kibújt volna az álcája alól.
Nem tudom meddig tartott a csók, de a pillanat elillant, én pedig zavartan, lángoló arccal elhúzódtam tőle. Kevin nevetve vette tudomásul hirtelen visszautasításom, nem volt sértődött, inkább meglepődött, hogy egyáltalán eddig tartott.
- Sajnálom - nyögtem zavartan, lesütött szemekkel.
- Mit sajnálsz? Miért vagy ilyen merev Danielle? Miért nem tudsz lazítani és átadni magadat a pillanat varázsának?
Pont azt tettem, de persze nem mondtam ki hangosan. Miért vagyok ilyen merev, miért nem tudok lazítani? Talán azért, mert dolgozom, mindenkinek a szemébe hazudok, ráadásul még a szemem sem rebben közben. Én, aki az igazságért harcolok, én, akinek a nevében is benne rejlik a szó. Összetörtem.
Elegem volt a hazugságokból, szerettem volna valakivel megosztani, hogy ki is vagyok valójában. Hátha tud segíteni, hiszen régebb óta van itt, mint én. Benne jobban bíznak a diákok, mint szerény személyemben.
Számat szólásra nyitottam, zavartan köszörülgettem a torkomat.
- Azt hiszem nem mondtam igazat - kezdtem, amikor megszólalt a telefonom.
Dühösen felvettem, Kevin kíváncsian méregetett, haja kócosan hevert a fején. Lehet, hogy én voltam? Már a gondolattól lángra lobbant a fejem, nem bírtam elviselni a tudatot, hogy ennyire képes voltam elengedni magamat.
- Igen? - szóltam bele a készülékbe.
- Danielle, azonnal a raktárakhoz kell jönnie. Azt hiszem, akció van - Cool felügyelő hangja élesen hasított a dobhártyámig, józanítóan hatva érzékeimre.
Letettem a telefont, majd bocsánatkérő mosollyal az arcomon futásnak eredtem.
- Majd este találkozunk - kiáltottam a fűben heverő Kevin felé, aki elképedt ábrázattal, döbbenten bámult távolodó alakom után.
Lehet, hogy már nem is találkozunk? Ha sikerül elkapnunk a gyilkost, még a mai nap folyamán dobbantunk erről a helyről. Akkor végre mindenki megtudja az igazságot, én pedig visszatérhetek a munkámhoz, a lakásomba és az ágyamba.
Ember tervez…
Tudjátok a végét. A nevemben két isten neve szerepel, de úgy tűnik, egyik sem kedvel igazán.
4.
A felügyel a raktár falához simulva állt, fegyverrel a kezében. Owen az egyik közeli padon ült, látszólag a gondolataiba merülve, igazából a környéket figyelve. A felügyelőhöz futottam, majd nesztelenül megállapodtam az egyik csupasz falnál.
- Mi a helyzet uram? - suttogtam, tekintettemmel felmértem a környéket, szerencsére senkinek nem jutott az eszébe errefelé sétálni. Ha pedig mégis, arra ott van Owen.
- Körülbelül tízen tartózkodnak bent. Két lány megfelel a személyleírásodnak. A többiek ismeretlenek.
- A raktár pont megfelelő hely egy gyilkosság elkövetéséhez - bólintottam felkészülve az akcióra - Csendes hely, távol az egyetem épületeitől.
- Maga kint marad Danielle Owennel együtt - már éppen készültem közbevágni, amikor rám villantotta azt a bizonyos tekintetét. Azt a bizonyosat, amitől még a seggemen is feláll a szőr. Így inkább csendben maradtam és hagytam, hogy befejezze a mondatot.
- Ha netalán bakot lőnénk, maguknak megmarad az inkognitójuk.
Meg kellett hajolnom az elme oltáránál. Halkan Owenhez kocogtam, miközben a telefonomat készenlétben tartva, árgus szemekkel figyeltem az akciót. Bekapcsoltam a rádiót, nem szerettem volna egyetlen mozzanatról sem lemaradni, ha már aktív résztvevője nem lehettem a történéseknek.
- Owen, Maat. Maguk menjenek valami kevésbé feltűnő helyre. Nem szeretném, ha a madárkáim gyanút fognának.
Elbújtunk a fák rejtekében, Owen a földön guggolt, én mellette térdeltem.
- Ha szólok, behatolunk. Három, kettő, egy…
Hatalmas csattanást hallottam, mint, amikor az ajtó kiszakad a helyéről, majd a rendőrök elözönlötték a termet.
- Rendőrség! Dobjanak el mindent a kezükből! Kezeket fel!
A zűrzavar még az adáson keresztül is hallható volt. Rémült női sikolyok, egy kétségbeesett menekülési kísérlet, de senki nem juthatott át a védelmi vonalunkon.
- Téves - csendült fel Cool felügyelő fáradt hangja a vonal másik oldalán - Se áldozat, se egy csepp vér. Ez nem az a helyszín és nem azok a madárkák.
Dühösen a földhöz vágtam a vevőt, minden ízemben reszkettem az elfojtott ingerültségtől. Pedig már olyan közel jártam. Azt hittem végre pontot tehetek az ügy végére és most mégsem. A számban megkeseredett a nyál, undorodva a földre köptem, majd Owen döbbent tekintetének kíséretében a telefonomhoz léptem.
Hogy lehet az, hogy nem kaptuk el a gyilkost? Mit csináltak ezek tízen a raktárban? Mi volt az a titokzatos beszélgetés és miért fenyegették meg Adamet, akit később holtan találtam meg a szobámban?
A kérdések megállíthatatlanul ostromolták az elmémet, ahonnan nem jutottak ki, kétségbeesetten vergődtek a hálóban, én pedig legszívesebben ordítottam volna a tehetetlenségtől.
- Mondja Danielle - csendült a felügyelő hangja a vonal túlsó oldalán.
- Kiket fogtunk uram? - kérdeztem remegő hangon, miközben fel-alá járkáltam a fák között.
- Kábítószer készítőket. A fiatalok egy kis mellékes melót vállaltak, hogy kiegészítsék a tandíjukat. Vannak itt orvostanhallgatók, vegyészek és fizikusok. Egész szép kis laboratóriumot rendeztek be.
Tehát semmi nem ért véget. Nem jutottunk egy fikarcnyit sem előbbre. Egy helyben toporgunk, miközben a szar egyre csak növekszik körülöttünk. Csak meg ne fulladjunk benne.
5.
Az esti órákat teljesen kihagytuk, ugyanis részt akartam venni a kihallgatásokon. Az nem lehet, hogy senki nem tud semmit. A tükör másik oldalán álltam, mellettem a hadnaggyal, aki a szája szélét rágcsálta, melle előtt összefont kézzel az egyik falnak dőlt. Én nem voltam képes lenyugodni, fel-alá járkáltam a helységben, miközben le nem vettem volna a tekintetem a tükör másik oldalán, az asztalnál ülő szőke hajú lányról.
Én kértem, hogy vele kezdjék a kihallgatást, ugyanis már előző este ő tűnt a legsebezhetőbbnek, a leggyengébb láncszemnek.
Drogüzem az egyetemen? Már előre láttam a szalagcímeket az újságok címlapján. Az év botránya, kisvárosunkban. Fiatal diákok, akik kábítószer készítéssel keresik a kenyerüket, akik mások életét kockáztatják a rossz minőségű árukkal. Hányingerem volt tőlük.
A lány a túloldalon kétségbeesett tekintettel várt, körmeit rágcsálva próbált megnyugodni. Nem szerettük volna megkönnyíteni a helyzetét. Igenis érezze rosszul magát, rettegjen a következményektől, a tettétől. Ha már az összeomlás szélén áll, beküldjük az egyik nyomozónkat, aki kihallgatja. Onnan már gyerekjáték lesz.
Owen mellém settenkedett, lehelete megborzolta csupasz bőrömet, engem pedig kirázott a hideg. Megijesztett, észre sem vettem, hogy mögöttem áll.
- Na, milyen volt az ebéd? - kíváncsiskodott, arcán gúnyos mosollyal.
- Képzeld el, hogy jó. Kevin nagyon értelmes és rendes srác.
- Azt láttam tegnap - dülöngélni kezdett, arcát eltorzította, ahogy egy részeget utánoz az ember.
- Ez nem vicces. Ma teljesen más volt. Olyan… olyan felnőtt és férf… - elnyeltem a mondat végét, éreztem, hogy a kislábujjamig pirulok, amit Owen rögtön levett.
- Csak nem kezdesz belezúgni az ovisba? - nézett rám elkerekedett szemekkel, döbbenten.
- Szerintem nincsen közöd hozzá - vágtam az arcába sértődötten, tekintetem tüntetően a másik szobában ülő lányra vetve.
Úgy tűnik megleptem a hadnagyot ezzel a kijelentéssel, de őszintén szólva engem is váratlanul ért a kijelentés. Nem voltam belezúgva a srácba, de azt hiszem tetszett. Azt hiszem. Megijesztett, hogy mennyire belelát a vesémbe, hogy mennyire kiismert néhány röpke találkozás alatt. Owen nem volt képes rá, vagy csak nem hangoztatta.
A szőke hajú lány, mint megtudtam Diana Smith, az asztalra borulva zokogott. Eljött az idő. Thomson, Cool felügyelőre nézett, aki beleegyezően bólintott, majd elhagyta a szobát. Kisvártatva megjelent a fal túlsó oldalán, a lány pedig könnyes szemekkel ártatlanul pislogott rá.
- Üdvözlöm Miss. Smith. A nevem Thomas Thomson hadnagy. Én fogok beszélgetni magával.
- Jó estét - szipogott a szépség, szőke haját hátravetve, kezeivel letörölve a sós folyamot az arcáról - Azt hittem már nem is jön senki.
- Elnézést kisasszony, de még volt egy kis dolgom - egy lehengerlő bájos mosoly csak a lánynak, hogy elaltassa a figyelmét, lekenyerezze, hogy aztán lecsaphasson rá és kegyetlenül a földbe döngölhesse.
Felháborítónak és gusztustalannak hangzik, de a módszer működik és én azon a véleményen vagyok, hogy akinek vaj van a füle mögött az meg is érdemli. Diana Smith sem az az ártatlan kislány, akinek látszik. Hiába pislog itt a hatalmas szempilláival, gyűrögeti a ruháját, akkor is csak egy bűnöző, aki kábítószereket állított elő és adta tovább, hogy később egy ember tönkretegye vele az életét.
- Mióta állítanak elő kábítószereket Miss. Smith - vágott bele a közepébe Thomson, az asztalra könyökölve, mélyen Diana szemébe nézve.
- Én nem… - motyogta az orra alatt, de Thomas dühösen az asztalra csapott.
- Ne ködösítsen kisasszony, mert azzal csak rontja a helyzetét. Kipakol nekem minden fontos információt és enyhítést kérek a bírónál.
- Néhány hónapja - válaszolt engedelmesen, még mindig remegő hangon.
- Hányan vettek részt benne?
- Tizenegyen.
- Miért gyilkolták meg Adam Longot, Laura Reynoldsot és Eric Larssont? - ordított rá Thomson dühösen.
- Mi nem gyilkoltunk meg senkit - omlott össze a lány, vállait rázta a zokogás, tenyerébe temette az arcát, takarva vörösre sírt szemeit.
Thomas ránk nézett, megvonta a vállát, majd visszaült a lány elé.
- Nyugodjon meg Miss. Smith. Nem akarom bántani. Szeretném, ha elmondaná, amit tud. Ismerte Adam Longot?
- Igen - bólintott a lány könnyei tengerében.
- Mikor látta utoljára a fiatalembert?
- Tegnap a bulin még találkoztunk. Azt mondta fél, hogy le fogunk bukni a kábítószer biznisszel és igaza is lett.
- Ezek után hova ment Mr. Long?
- Azt mondta fáj a feje, ezért visszament a szobájába.
- Ismer valakit, akinek érdekében állt a halála?
- Dehogyis - nézett elkerekedett szemekkel Thomsonra a lány - Nem barátkozom gyilkosokkal.
Thomas elmosolyodott, mint amikor az oroszlán látóhatárán feltűnik a gazella.
- Vagy csak nem sejti, hogy ki is valójában.
6.
A kihallgatás még elhúzódott egy darabig, de nem jutottunk előbbre vele. Elfogtunk egy kábítószer készítő bandát, de egy gyilkosokból álló társaság még mindig szabadlábon van. Úgy tűnt nekem kell kezembe vennem az ügyet, szépen visszahúzni a belem az egyetemre és kifaggatni Adelphe-t, aki viszont többet tud annál, mint amennyit elmond.
Szembe kell néznem Kevinnel, akinek azt ígértem, hogy este találkozunk. Éjfél van. Ideje lenne visszatérni a szobámba és aludni egy jót, mert megint álmos leszek és morcos. Tegnap is a rendőrőrsön töltöttem az éjszakát, ma is. Mint a régi szép időkben. Reméltem azt a jelentést, amit elvileg hétfőn kellett volna leadnom, a főnököm elfelejtette vagy másra ruházta rá, én biztos, hogy nem írom meg.
Holnap meg kell keresnem Nikki Davidsot is, Laura Reynolds volt szobatársát, hogy elbeszélgessek vele, hátha tud valamit a gyilkosságról, amit mi nem. Próba cseresznye. Fáradtan vánszorogtam Owen mellett, egészen a kocsiig, ahol is kijelentettem, hogy ő vezet. Nem ellenkezett ugyanis még soha nem hallotta a számból ezt az utasítást.
Bevágódtam a puha ülésre, összébb húztam Mark kabátját a testemen. Megcsapott a vadító illat, amitől elolvadok, de most dühösen elhessegettem magamtól az ábrándokat. Nincsen szükségem rájuk, hiszen Owen számára olyan vagyok, mint egy testvér. Nem egy nő, hanem egy kislány. Néhány könnycseppet megérne a dolog, de most nincsen rá időm, későbbre hanyagolom a dolgot.
- Valami baj van Danielle? Olyan szótlan vagy tegnap óta - Owen hangja távoli volt és sértődött.
Azt hiszem majdnem elaludtam. Laposakat pislogva feljebb ültem, majd hunyorogva próbáltam betájolni a hadnagyot.
- Tessék?
- És még nem is figyelsz rám - dörmögött a láthatatlan bajsza alatt, erőteljes éllel a hangjában - Mondom, valami baj van, mert tegnap óta alig szólsz hozzám.
- Azért nem kell üvöltözni, hallom én - sopánkodtam az éles hangnem miatt - Nincsen semmi baj, miért lenne?
Miért is? Nem is tudom. Talán mert a tegnapi óta kerülöm, ha tehetem, nem viccelődünk és még kimért is vagyok vele szemben. Tudtam én, hogy nem szabad beleszeretni a kollégámba és egyben az egyik legjobb barátomba. Abból jó dolog nem sülhet ki és mint a mellékelt ábra mutatja tényleg nem is sült. De ezt persze nem mondtam ki hangosan.
- Álmos vagyok - nyöszörögtem fájdalmas hangnemben - Aludni akarok, elegem van ebből az egész szarságból.
Owen elmosolyodott, majd megpaskolta a vállamat.
- Na, ez már az én Danielle-em. Tudnád mennyire hiányoztál.
Ezt már nem bírtam ki nevetés nélkül és amennyire fáradt voltam, abba sem tudtam hagyni. Marknak úgy tűnt tetszett, mert egész úton piszkált, pontosan úgy, mint régen. Már nem is volt olyan borzasztó a közelsége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése