2012. március 13., kedd

Az üzenet 1.


Sötétség uralkodott odakint, amikor felébredtem ájulásszerű álmomból. Laposakat pislogva felkeltem és elindultam a fürdőszoba irányába. Bakancsomat menet közben rugdostam le magamról, nadrágomat a folyosó padlójára dobtam. Rám fért már egy alapos zuhanyzás, a sorozatos ruhában alvás után. Miután minden ruhadarabom a földön hevert, beálltam a zuhany alá és megengedtem a vizet. A kezdetben jeges folyadék meztelen testemre ömlött, felfrissítve az elmémet, új erőt adva testemnek és lelkemnek egyaránt.
Most még az sem tudta elvenni a kedvemet a fürdőzéstől, hogy alig néhány napja egy kibelezett hulla hevert a kád fölött, bíborvörös vérét a kövezetre csöpögtetve. Belei rendezetlenül omlottak ki a hasából, én pedig sokkot kapva próbáltam normalizálni a légzésemet. Az elmúlt pár nap érzéketlenné tett. Nem zaklatott fel még az a tény sem, hogy a szobatársamat megölték, majd elhurcolták. A gyilkos szabadon járkál ki-be, bármikor az életemre törhetett.
Vizes tincseim az arcomba hullottak, miközben homlokomat a csempének szorítottam. A víz lassan melegedett, én pedig még hosszú percekig álltam alatta. Amikor végeztem, elhúztam a zuhanyfüggönyt az útból, majd egy törülközőt magam köré csavarva kiléptem a hideg kőre. A tükör felületét teljesen elborította a pára, amit valaki megbontott miközben én fürödtem.
 
ÉN JOBBAN ÁTNÉZNÉM A SZOBÁT

Azonnal a kabátomhoz ugrottam. Kezeim sietősen tapogattak fegyver után, miközben a tekintetem körbe-körbe cikázott a láthatáron. Mikor megtaláltam, kibiztosítottam és óvatosan közeledtem a szoba felé. Minden háborítatlannak és nyugodtnak tűnt, de engem ez már nem tudott becsapni. A gyilkos ismét meglátogatott és ez ellen nem tudtam tenni. Bármikor bejöhetett ismét és elvághatta a torkom alvás közben.
Miután megbizonyosodtam arról, hogy senki sincsen a szobában, leengedtem a fegyveremet. Gyorsan áttöröltem magam a törölközővel, felkaptam egy rövidnadrágot és egy felsőt. Kényelmesebbnek tartottam, mint egy szál rongyban kutakodni.  Mikor már teljes harci felszerelésben díszelegtem, elkezdtem a módszeres kutatást. Először Adelphe ágyánál kezdtem. Benéztem a bútor alá, arrébb toltam néhány cipőt és dobozt, de nem találtam semmi érdemlegeset. A biztonság kedvéért azért kiszedegettem őket az ágy alól és átvizsgáltam tüzetesebben is.
Az első dobozban csak néhány egyetemi jegyzet kapott helyet, a másodikban pedig családi fényképek.  Gyorsan átfutottam őket, majd visszadobtam a helyükre. Amint végeztem az ágyával, áttértem a sajátomra, ahol is egy papírfecnit találtam az ágy és a fal közé becsúsztatva. Remegő kezekkel utána kaptam, majd óvatosan széthajtogattam.

Az élet bölcsőjében növekszik a gonosz,
igaz valóját ártatlansággal palástolja.
Mosoly ül az arcán, háta mögött tőrt bújtat.

Többször átfutottam a néhány sorocskát. Az agyam lázasan pörgött, de válaszokat nem találtam. Mégis mit akar ezzel közölni velem a gyilkos? Hogy meglapulva figyel? Beolvadt a diákok közé? Ezzel nem mondott el újdonságot. Még egyszer átnéztem a verset, amikor megakadt a szemem az íráson. Néhány betűt mintha szándékosan kiemeltek volna.

Az élet bölcsőjében növekszik a gonosz,
igaz valóját ártatlansággal palástolja.
Mosoly ül az arcán, háta mögött tőrt bújtat.

A táskámhoz léptem és elővettem egy darab papírt, majd kiírtam a betűket és megpróbáltam értelmes szavakat kihozni belőle. Néhány röpke pillanat alatt egyetlen szó meredt rám elégedetten. ALAGSOR.
Telefonom után kaptam és tárcsáztam a hadnagyot. Owen már a második csörgésnél felvette, hangja álmosan csengett a vonal túlsó oldalán.
− Nem tudsz aludni Dan? − kérdezte nem túl barátságos hangnemben.
− Üzent nekem. − vágtam a közepébe izgatottan.
− Mit? Jól vagy? Ugye nem esett semmi bajod? − hallottam, hogy ijedten ugrik ki az ágyból, a vonal susogott, miközben magára rángatta a ruháit.
− Nem, nincsen semmi bajom. Lezuhanyoztam, aztán amikor kiléptem a kádból egy üzenet fogadott a tükrön.
− Mi állt rajta?
− Hogy nem néztem eléggé körül. Visszajöttem a szobába és átkutattam mindent. A papírfecnit az ágyam mellett találtam a falhoz becsúszva. Egy vers volt, látszólag értelmetlen, de néhány betűt kiemelt az írója.
− Ne habozz Dan, mondd már!
− A megfejtése alagsor volt. Szerintem vár ránk ott valami vagy valaki… − nagyot nyeltem. A nagy izgalomban el sem jutott az agyamig, hogy talán a következő áldozat holtteste lapul ott.
− Azonnal ott vagyok.
− Találkozzunk az épület előtt. Mindegyik épületet át kell kutatnunk, nem tudhatjuk, hogy melyikre vonatkozik. Mivel nekem üzent, ezért lehetséges, hogy ebben az épületben már válaszokat is találhatunk.
− Indulok.
A vonal megszakadt. Magamra kaptam egy pulcsit, a nadrágomra szíjaztam a pisztolytáskát és elindultam a kollégium elé, hogy találkozzam a hadnaggyal.

2012. március 11., vasárnap


A parkban kóvályogtunk valami csendes hely után kutatva, miközben a nap felettünk hatos fokozatba kapcsolt. Izzadságcseppek gyülekeztek a homlokomon, igyekeztem felitatni a kezemben szorongatott ruhaneművel, amit néhány méter séta után szinte letéptem magamról. Owen mosolyogva figyelte intenzív szenvedésemet, úgy tűnt neki meg sem kottyan egy kis kánikula.
Egy látszólag kietlen részen megálltunk, én pedig bevetődtem a tölgyfa árnyékába, miközben egy füzettel legyeztem magam. A hadnagy óvatosan mellém telepedett, láthatóan visszavett az arcából az iménti szájkarate hatására.
− Itt már magunk vagyunk – nézett rám vakítóan szürke szemeivel, én pedig egy rövid időre megmerítkeztem örvénylő tekintetében.
Megráztam magam, próbáltam levetkezni Owen kisugárzásának bénító béklyóit, ami nem is volt olyan egyszerű mint azt az ember gondolná. Nyeltem egy nagyot, majd körmeimet a combomba vájtam. Fájt, de hatásos volt.
− Kezd kiesni az irányítás a kezeinkből – kezdtem tüntetően a tavat bámulva.
A nap szétszórta sugarait a környéken. A víz felerősítette a ragyogást, apró csillagok formájában hevertek a felszínén. Gyönyörű volt és egyben vakító. A hadnagy elmerengve figyelte a közelünkben heverésző diákok gondtalan életét. Néha én is azt kívántam, hogy normális életet élhessek. Elegem volt már az emberi kegyetlenségből, a megcsonkított hullákból és az állandó gyomorszorító érzésből. Egy-egy komolyabb ügy után még az élettől is elment a kedvem, arról nem is beszélve, hogy rettegnem kellett a családom biztonsága miatt is. Néhány esetben nem ítélték el a gyanúsítottat, aki bosszút forralva a szeretteimen keresztül próbált fájdalmat okozni nekem.
− Sajnálom, hogy cserben hagytalak − szólalt meg váratlanul Owen.
Fáradtan ráemeltem pillantásomat, minden haragom egy pillanat alatt elpárolgott.
− Most még megbocsátok, de remélem ezentúl mellettem fogsz állni. Ha vége az ügynek akkor annyit csajozhatsz, amennyit akarsz. Persze kizárólag munkaidőn kívül.
− Nem is csajozok olyan sokat − nevetett rám miközben könnyedén meglegyintette a vállamat.
A forróság ismét elöntötte a testemet. Arcomra halvány mosolyt erőltettem. Próbáltam elfedni meredt arcvonásaimat. Ilyen helyzetben mindig a vidámság könnyed álcája mögé rejtőztem.
− Na persze. De, hogy a tárgyra térjünk, a harmadik emeleti folyosón elrejtettem egy bizonyítékot.
− Miért nem juttattad el azonnal Cool felügyelőhöz? − olvadt le a mosoly azonnal a hadnagy arcáról.
− Mert nem volt rá időm. Már így is késésben voltam az óráról. Nagyon jól tudod, hogy ez a tanár pikkel rám. Nem szeretném, ha gyanús lennék bárkinek is. Amúgy is, ha nem tűnne fel, itt csak én dolgozok. Néha te is megmozdulhatnál.
Owen elvörösödött, tekintetét ismét a távolba fordította. Ha szégyellte magát, egyszerűen képtelen volt tartani a szemkontaktust.
− Óra után felhívom a felügyelőt és szólok neki a bizonyítékról. És az áldozat holtteste?
− Ezt próbáltam elmondani neked már a folyosón is. Szobatársam holtteste eltűnt, csak a véres ágyneműje maradt utána.
− Védelemre van szükséged − aggódó tekintete az enyémbe mélyedt − a gyilkos mintha téged pécézett volna ki magának.
− Ez már bennem is felmerült. Szerintem egyszerűen csak tudja, hogy ki vagyok. Az álcám semmit sem ér.
− Beszélned kellene a felügyelővel. Le kellene vennie az ügyről.
− Szó sem lehet róla − csattantam fel − Ez a munkánkkal jár. Folyamatosan veszélyben forog az életünk, ezt a kockázatot vállaltuk, amikor rendőrnek mentünk.
− Makacs vagy és ez egyszer az életedbe fog kerülni. Ami fél éve történt az…
− Butaság volt, tudom − vágtam közbe, növekvő haragom örvényében − Már a fejemhez vágtátok ezerszer. Felelőtlen buta liba vagyok, aki majdnem megölette magát. Öngyilkosságra hajlamos, gyenge lelkivilágú. Hallottam a pszichológus marhaságait is. Nem vagyok nebáncsvirág. Elkövettem egy hibát. Tanultam belőle. Lépjünk tovább.
Az emlékek újult erővel ostromoltak, én pedig próbáltam elhessegetni őket magamtól. De az, hogy az életem újból veszélyben forog, a gyilkos az életemre tör mindent felforgatott.

9.


Délután a felügyelő, díszes kis csapata társaságában megérkezett az egyetemre, majd karon fogták a bizonyítékokat. Még mielőtt elhagyták volna az épületet, Cool felügyelő magánbeszélgetésre invitált a szobámba. Engedelmesen leültem az ágyam szélére, majd intettem neki, hogy foglaljon helyet. Szomorú tekintetével rám nézett, majd a fürdőszoba felé pislogott.
− Aggódunk érted Danielle − barátságos hangneme megrémisztett − A gyilkosságok valahogy mindig hozzád kötődnek, a közeledben történnek. A többiekkel úgy gondoltuk, hogy talán jobb, ha…
− Nem! − csattantam fel ismét, nem törődve a megütött hangnemmel − Tudom, hogy azért teszik ezt velem, mert nő vagyok. Képes vagyok elviselni a nyomást, képes vagyok megoldani az ügyet. Tudom, hogy beszélt Markkal. Ő is csak aggódik.
− Ahogy gondolja Danielle − felállt, majd távozni készült a szobából. Még mielőtt elnyelhette volna a folyosó, visszafordult − Remélem nem nő túl magán ez az ügy.
− Ezt garantálhatom − tekintetem elszánt volt, hangom határozott.
A felügyelő bólintott, majd eltűnt. Megkönnyebbülten, remegő végtagokkal eldőltem az ágyon.
Nem hagyhattam, hogy nőként kezeljenek. Több éve dolgoztam már velük, de még nem sikerült elérnem azt, hogy megbízzanak bennem és egyenjogúként bánjanak velem. A néhány hónapja történtek pedig pont azt bizonyították, hogy alkalmatlan vagyok a feladatra. Szegény Danielle. Lelőtt egy csúnya gonosztevőt és azóta is rémálmai vannak tőle.
Szemeimet lehunytam, próbáltam elmerülni álmaim vattacukor felhős világában.