2012. augusztus 2., csütörtök

Az üzenet 2.


2.

Kellemes szellő simogatta az arcomat miközben várakoztam. Owen kisvártatva megérkezett. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, egy szál trikóban és farmerban feszített előttem. Elmosolyodtam sebtében elkészült kinézetén. Még így is tökéletesen nézett ki.
− Mi olyan vicces? − nézett rám morcosan a hadnagy.
− Semmi − tértem észhez egy pillanat alatt, arcomra erőltetve egy komorabb kifejezést. − Induljunk.
Visszatértünk az épületbe, ahol azonnal megcsapott a hűs levegő. A folyosók üresek voltak, az épület minden lakója az igazak álmát aludta vagy a szobájában tanult. Elindultunk az alagsor felé, ahova egy keskenyebb lépcső vezetett le. A hadnagy elővett egy elemlámpát, azzal világítva utunkat a sötétségbe. Nem akartuk feleslegesen felhívni magunkra a figyelmet.
A lámpa fénye végigfutott a kövezeten és elnyelődött a szirupos sötétségben.
− Hátborzongató. − szólalt meg Owen, miközben vacogott a hűvös levegőtől.
A folyosón használaton kívüli bútorok sorakoztak rendezetlenül. Porlepte felszínükre néhány humoros diák obszcén üzeneteket és rajzokat kreált. Hamarosan felbukkantak előttünk a folyosóból nyíló lezárt ajtók. Néhánnyal hiába próbálkoztunk, kulcs nélkül nem mentünk vele semmire. A folyosó elkanyarodott, mi pedig némán követtük az útját. Hamarosan zsákutcába jutottunk, egyetlen esélyünk, az utolsó ajtó kegyetlenül és gúnyosan csapódott az arcunkba.
Ujjaim rásimultak a hűvös kilincsre, majd mély levegőt véve lenyomtam azt. Az ajtó olajozatlanul nyikorogva kitárult előttünk. Arcomat megcsapta a hideg levegő, orromat pedig egy utánozhatatlanul fémes szag kerítette hatalmába. A hadnagy lámpája lassan futott végig a helységen, hogy megállapodjon a középen kifüggesztett holttesten.

3.


Nem ért váratlanul a látványa, még csak meg sem tántorodtam a szagtól. Elvettem Owen kezéből az elemlámpát, majd közelebb léptem hozzá és tüzetesebben átvizsgáltam. Fiatal lány volt az áldozat. Éjfekete haja kócosan omlott az arcába, vakítóan kék szemei üvegesen meredtek a padlóra. Körülöttem megannyi lábnyom hevert, rendezetlenül. Lámpám fénye visszatért az áldozathoz, tovább folytattam a vizsgálódást.
A lány sápadt bőrén apróbb vágások húzódtak, testén egy orvosi köpenyt viselt. A hasánál egy termetes véres folt jelezte halálának okát, én pedig óvatlanul félrehúztam a nedves szövetet. A belek megkönnyebbülten, engedelmeskedve a gravitációnak, elindultak a padló felé.
− Jézusom! − Owen elborzadva nézte a történéseket, majd megzabolázva arcizmait, közelebb lépett hozzám.
− A mocsok szemétláda. − sziszegtem dühösen, kezeimmel a telefonom után kutatva.
Jó pár métert megtettem, mire találtam térerőt, ebben az istenverte alagsorban. Azonnal tárcsáztam a felügyelőt. Álmos hangja kisvártatva felcsendült a vonal másik végén.
− Már előre rettegek a mondanivalójától Danielle. Ha maga hív, abból biztos nem születésnapi meghívás lesz. − szólalt meg köszönés helyett.
− Sajnálom uram, hogy ilyen későn zavarom, de adódott egy kisebb probléma. −  zavartalanul eldaráltam a mondanivalómat.
− Hallgatom. − mélyet sóhajtott. Magam előtt láttam kétségbeesett arcát, zaklatott tekintetét és zilált külsejét. Mindannyian kezdtük úgy érezni, hogy ez az ügy túlnő rajtunk. Személy szerint teljes sötétségben tapogatóztam, lámpám fénye néha beleakadt egy-egy áldozatba.
− Üzenetet kaptam tőle. − kezdtem, miközben próbáltam rendszerezni a gondolataimat. − Az üzenetét követve kilyukadtunk a D épület alagsorában. A folyosó végén van egy nyitott ajtó, a holttest a helység közepén lóg, felfüggesztve.
− Üzenetet kapott? − Cool felügyelő hangja döbbentnek tűnt.
− Igen, úgy tűnik lebuktunk. A gyilkos vagy a gyilkosok tudják ki vagyok és egy morbid játékot űznek velem.
− Tűnjenek el onnan. Azonnal küldök egy csapatot és elszállítják a testet.
− Igenis. − leheltem engedelmesen és végtelenül kimerülten.
Lerakni készültem a telefont, amikor a felügyelő hangja megállított.
− Danielle, kérem tegyenek valamit. Öreg vagyok én már ehhez. Lassan az összes hajszálam kihullik, a szívem is gyengélkedik. Rúgják seggbe az egész elcseszett bandát. Hívjon, ha jutottak valamire.
A vonal megszakadt még mielőtt reagálhattam volna rá bármit is.
− Induljunk. − intettem Owennek, aki engedelmesen, minden okvetlenkedés nélkül követett.

4.

A szobámban ültünk, mikor mentőautók és rendőrautók tűntek fel a láthatáron. Csendesen, minden fény- és hangjelzést mellőzve. Owen, tenyerébe hajtott fejjel szuszogott, teste megtört volt, egész lényéből áradt a kétségbeesés. Bennem semmi nem tört el, áldozatról áldozatra erősebb voltam és hevesebben lobogott bennem a bosszú és az igazság tüze. Nem hagyom, hogy szórakozzanak velem.
Tudtam, hogy az egész ügy valamilyen szinten kötődik hozzám. Az áldozatok a közelemben, az üzenet, az egész szituáció ismerős volt és ez kezdett nyugtalanítani. Agyam hevesen tiltakozott, mintha próbált volna megkímélni egy kellemetlen emléktől. Tudtam, hogy szükségem van egy kis alvásra, hogy felfrissítsem az elmémet, így beágyaztam magamnak.
− Nem maradnál itt éjszakára? − kérdeztem a hadnagytól, félénken elfordítva a fejem. − Képtelen lennék egyedül aludni.
− Persze. − fáradt, törődött mosollyal az ágyam szélére ült, majd ledobta magáról a pólóját és a nadrágját.
Nagyot nyelve a fal felé fordultam, miközben hevesen dobogó szívvel vettem tudomásul, hogy forró teste az enyémhez simul. Alhasam összerándult az érintésétől, kibírhatatlan vágy tombolt bennem, feledtetve minden félelmemet. Lassan felé fordultam, tágra nyílt szemekkel az övébe néztem. Ő sem aludt, meredten bámulta a testemet, pulzusa lüktetése egybeolvadt az enyémmel. Óvatosan végigsimította az arcomat, majd közelebb fészkelte magát hozzám. Ajkainkat néhány milliméter választotta el egymástól, éreztem a forróságot, amely előtört közülünk. Owen áthidalta a köztünk lévő milliméternyi távolságot, majd hevesen az ajkamra tapadt. Elfojtott vágyaink utat törtek maguknak, majd elsöpörtek mindenfajta gátlást és aggályt.
Az utolsó ruhadarabomat szaggatta le rólam, amikor az agyam vészt kezdett riadózni. Eltoltam magamtól a hadnagyot, szinte kapkodtam a levegő után. Mellkasom emelkedett és süllyedt, bőröm kibírhatatlanul parázslott Owen érintésétől.
− Nem. Ezt nem szabad. − nehezen ejtettem ki a szavakat, testem sértődötten összerándult.
− Miért? − A hadnagy ismét rohamot indított felém, de időközben felépítettem a bástyáimat, így könnyedén levertem a támadását.
− Kollégák vagyunk. Nem szabad összekevernünk a munkát a magánélettel.
− Egyetlen éjszaka nem tesz tönkre semmit.
− De én nem vagyok és nem is akarok egy lenni a sok közül. Igazán megérthetnéd.
Owen a hátára fordult, kezeivel takarta az arcát, miközben szíve hevesen vert.
− Hamarabb is szólhattál volna. Mindjárt szétrobbanok.
Felült, majd magára kapta a ruháit.
− Hova mész? − kérdeztem összeszorult torokkal.
− A saját szobámba. Képtelen lennék elaludni melletted.
Némán figyeltem, ahogy elhagyja a szobát. A szívem a torkomban verdesett, szárnyakat kapva szabadulni akart rideg testemből. Meg tudtam érteni. Esélyt sem adtam neki arra, hogy boldog legyen, vagy összetörjön.

5.

A nap már magasan járt, amikor magamhoz tértem ájulásszerű álmomból. Kikeltem az ágyból, majd automatikusan a fürdőszoba felé vettem az irányt. Megengedtem magamnak a vizet, ruháimat levetve aláálltam. Arcomat a csempének vetettem, próbáltam feltöltődni a hideg zuhany által. Megtörtént az amire vágytam és én ellöktem magamtól a lehetőséget. Nem tudtam, ezek után hogy nézzek a hadnagy szemébe.
Merengésemből a szomszéd szobában csörgő telefonom szakított ki. Elzártam a csapot, majd törülközőt csavarva magam köré, kisétáltam. Az apró készülék eszeveszetten rezgett az ágyon, én pedig egyetlen gombnyomással elnémítottam.
− Igen? − szóltam bele, nem túl barátságosan.
− Szia Dan, itt Kelly.
Minden dühöm egy csapásra elpárolgott, végre mosoly görbítette a számat és nem a szomorúság.
− Mikor jöttél haza? − kérdeztem izgatottan.
− Tegnap este. − elnémult, habozni látszott, én pedig tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Ismertem minden mozdulatát, mondatát és rezzenését.
− Mi a baj Kelly? Csak nem Rob? − Robert, Kelly expasija volt, aki nem bírta elviselni a szakítást és folyamatosan zaklatta a barátnőmet. Rendőrségi ügy lett belőle, azóta Rob meg sem közelítheti a lányt. Ha megpróbálja, velem gyűlik meg a baja.
− Nem. − válaszolt kurtán, majd mély levegőt vett. − Dan, úgy gondoltam, hogy átjövök hozzád és rendbe vágom ezt a disznóólat, de…
− Mi de? − nevettem fel, barátnőm szavába vágva. − Rájöttél, hogy ez a káosz még a te képességeiden is túltesz?
− Dan! − csattant fel Kelly határozottan. − Hallgass már végig! Valaki betört a házadba. Minden fiók kirámolva, a falak összefirkálva fenyegető üzenetekkel.
− Azonnal ott vagyok. − vágtam rá azonnal, majd lecsaptam a telefont.  
Magamra rángattam az első ruhadarabot, amit találtam az ágyam mellett, majd kikocogtam a folyosóra. Menetközben tárcsáztam a felügyelőt, aki elsőre felvette.
− Akarom én hallani a mondanivalóját? − sóhajtott bele a vonalba.
− Betörtek a lakásomba. A barátnőm a ház előtt van, ma reggel vette észre. Kérek néhány helyszínelőt. − válaszra sem méltatva lecsaptam a telefont, majd vágtattam tovább.
Lefutottam a lépcsőn, majd a szabadba érve elbizonytalanodtam. Az iskolába Owen kocsijával érkeztem, de az ő segítségét nem szerettem volna a tegnapiak után igénybe venni. Kétségbeesetten kutattam egy ismerős arc után. Szerencsétlenségemre Kevin jelent meg előttem, érdeklődve figyelve verejtékező arcomat.
− Valami baj van Danielle? − lépett közelebb hozzám, hűvös tenyerét a karomra helyezve.
− Azonnal szükségem van egy fuvarra. − vágtam rá gondolkodás nélkül.
− A kocsim az erdő szélén parkol, ha gondolod… − nem hagytam, hogy befejezze a mondanivalóját. Karon ragadtam és vonszolni kezdtem az általa mutatott irányba. Mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, a tegnapi éjszaka után némi déja vu érzés kerített hatalmába. De míg előző nap a vágytól és az izgatottságtól, addig ma a félelemtől és a kétségbeeséstől vert hevesebben a szívem.
Kevin engedelmesen loholt utánam, miközben próbálta felvenni velem a kapcsolatot.
− Elmondanád mi történt? − kérdezte könnyedén, mintha napi szinten tíz kilométereket futna.
− Majd a kocsiban. − dörrentem rá barátságtalanul. 
Kevin nem firtatta tovább a dolgot. Sértődötten loholt mögöttem, tekintete égette a tarkómat.
Hamarosan megérkeztünk az erdőhöz, mellette négy-öt kocsi parkolt, én pedig türelmetlenül toporzékoltam a fiú mellett. Nagy nehezen előkaparta a kulcsot, majd bevágódtunk az ülésre. Kezemmel szorítottam a telefonomat, miközben a szívem ezerrel verdesett. Amikor elindultunk, Kevin felém sandított.
− Most már elmondanád, hogy mi történt? − kérdezte idegesen.
− A város felé hajts, majd mondom az utat. − feleltem barátságtalanul.
Kevin óriásit fékezett, ha nincsen a biztonsági öv, lefejelem a kesztyűtartót.
− Addig nem megyek tovább, amíg el nem árulod, hogy mi történt.
− Betörtek a lakásomba! − üvöltöttem rá mérgesen, majd intettem, hogy haladjunk tovább.
− Nem tudod, hogy ki lehetett?
− Kevin, ha tudnám, hogy ki volt, már régen az őrsön csücsülne.
− Ötleted sincsen? Gondolom elég sok ellenséged van. Nem csuktál le valakit, aki most szabadult?
Elmerengtem a kérdésén, majd meg kellett állapítanom, hogy az „áldozataim” vagy meghaltak, vagy soha az életben nem szabadulnak ki.
− Nem tudok róla. − feleltem inkább kurtán.
− Zűrös egy csaj vagy te. − nézett rám döbbenten.
− Nekem mondod?
Az erdő lassan eltávolodott tőlünk, a fák lemaradoztak mögöttünk, én pedig sztepptáncot jártam az ujjaimmal a telefon kijelzőjén. Miért nem hívnak? Már biztos kiértek a helyszínre. Mi a fene folyik körülöttem? És miért pont most kell mindennek a nyakamra szakadnia?
A családom nem volt biztonságban. A telefon megpördült a kezemben, majd azonnal tárcsáztam a bátyám számát. Jaret autószerelőként dolgozott a szomszéd városban, felváltva vigyáztunk apánkra, aki az agyvérzés következtében elég instabillá vált fizikailag és lelkileg egyaránt. A telefon kicsöngött, majd hosszú másodpercek múlva, testvérem végre felvette a készüléket.
− Mondd, te gyagyás.
Ez volt ő. A kedves testvér, aki kedvenc − és egyben egyetlen − kishúgát ilyen szeretetreméltó becenevekkel látta el. Voltam én gyagyás, szaros, ámokfutó és még ki tudja mi.
− Azonnal meg kell látogatnád apát. − vágtam bele rögtön a közepébe.
− Ha nem tudnád, éppen dolgozok. Valamiből meg kell élnem hülye lány.
− Jaret, nem érek rá viccelődni, nagyon fontos lenne. Betörtek a lakásomba, felforgatták az egészet és kedves üzeneteket hagytak a falamon. Félek, hogy a családomon akarnak majd bosszút állni.
A vonal másik felén testvérem mélyet sóhajtott, majd komolyabb hangnemre váltva végre megszólalt.
− Azonnal megyek. Mibe keveredtél már megint kislány? Ugye tudod, hogy…
− Igen Jaret, tudom. Múltkor lefagytam, de most nem fogok. Sajnálom.
Testvérem letette a telefont, én pedig percekig hallgattam a sípolást. Utáltam, hogy ők isszák meg a levét annak, hogy bűnözőkkel van dolgom, de nem tehettem semmit. Meg kell védenem őket és ez a lényeg.
Reméltem, hogy a betörő nem szándékozik bántalmazással, ne adjisten gyilkossággal súlyosbítani a tettét.
Végre az ölembe ejtettem a telefonomat, mire Kevin ismét betámadott.
− Nem is tudtam, hogy van egy testvéred.
− Sok mindent nem tudsz rólam. − feleltem komoran.
Nem szerettem, amikor egy pasi az életemben kezdett el vájkálni. Nem mintha sok pasival jutottam volna el erre a szintre. Szerettem megtartani a távolságot addig, amíg nem fordul véresen komolyra az ügy. A családom hozzám tartozik és nem a pasimhoz. Semmi közük hozzá.    
 − Én csak segíteni akarok neked Dan. Ne engem bántsál az miatt, ami történt.
Elszégyelltem magam, mire az arcom kipirult és lángolni kezdett.
− Sajnálom. Ideges vagyok és ilyenkor nem nézem, hogy kibe rúgok bele.
− Apukád jól van? − kérdezte megenyhülve.
− Remélem, a bátyám most megy hozzá megnézni.
− Nem lesz semmi baj. − Ajka megnyugtató mosolyra húzódott, engem pedig ismét elöntött a pánik.
Akármit is csinált Kevin, vagy én, nem tudtam kiverni a fejemből a hadnagyot. Ami az éjszaka történt pedig… Villámgyorsan észhez térítettem magam és az útra koncentráltam.
− A következő elágazásnál balra.
Kevin biccentett, majd engedelmesen befordult. A telefon váratlanul kezdett el csörömpölni, kis híja volt, hogy nem hajítottam el.
− Igen?
− Szia Dan, Jaret vagyok. Jelentem apa jól van, bár most kissé megrémült és aggódik érted. Van oka rá?
− Nem tudom. Nem értek semmit. Hamarosan hazaérek, felmérem a károkat és átrobogok hozzátok. Remélem akkor már többet fogok tudni.
− Vigyázz magadra, mert még egy ilyen debil húgom nem lesz.
− Köszi Jaret, én is szeretlek.
Letettem a telefont, miközben kezeimmel kalimpálva mutattam Kevinnek az irányt.
− Ha nem gond, hazafelé beugranék az apámhoz.
− Dehogyis, legalább megismerhetem azt az embert, aki egy ilyen csodálatos lányt segített a világra.
− Ezt most fejezd be!
Az eddigi pánikrohamom mellé egy másik is beköltözött. Meg akarja ismerni a családom? De hiszen még engem sem ismer. Jelen pillanatban inkább szembenéztem volna egy tucat sorozatgyilkossal, mint hogy az apám elé cipeljem Kevint.

2012. március 13., kedd

Az üzenet 1.


Sötétség uralkodott odakint, amikor felébredtem ájulásszerű álmomból. Laposakat pislogva felkeltem és elindultam a fürdőszoba irányába. Bakancsomat menet közben rugdostam le magamról, nadrágomat a folyosó padlójára dobtam. Rám fért már egy alapos zuhanyzás, a sorozatos ruhában alvás után. Miután minden ruhadarabom a földön hevert, beálltam a zuhany alá és megengedtem a vizet. A kezdetben jeges folyadék meztelen testemre ömlött, felfrissítve az elmémet, új erőt adva testemnek és lelkemnek egyaránt.
Most még az sem tudta elvenni a kedvemet a fürdőzéstől, hogy alig néhány napja egy kibelezett hulla hevert a kád fölött, bíborvörös vérét a kövezetre csöpögtetve. Belei rendezetlenül omlottak ki a hasából, én pedig sokkot kapva próbáltam normalizálni a légzésemet. Az elmúlt pár nap érzéketlenné tett. Nem zaklatott fel még az a tény sem, hogy a szobatársamat megölték, majd elhurcolták. A gyilkos szabadon járkál ki-be, bármikor az életemre törhetett.
Vizes tincseim az arcomba hullottak, miközben homlokomat a csempének szorítottam. A víz lassan melegedett, én pedig még hosszú percekig álltam alatta. Amikor végeztem, elhúztam a zuhanyfüggönyt az útból, majd egy törülközőt magam köré csavarva kiléptem a hideg kőre. A tükör felületét teljesen elborította a pára, amit valaki megbontott miközben én fürödtem.
 
ÉN JOBBAN ÁTNÉZNÉM A SZOBÁT

Azonnal a kabátomhoz ugrottam. Kezeim sietősen tapogattak fegyver után, miközben a tekintetem körbe-körbe cikázott a láthatáron. Mikor megtaláltam, kibiztosítottam és óvatosan közeledtem a szoba felé. Minden háborítatlannak és nyugodtnak tűnt, de engem ez már nem tudott becsapni. A gyilkos ismét meglátogatott és ez ellen nem tudtam tenni. Bármikor bejöhetett ismét és elvághatta a torkom alvás közben.
Miután megbizonyosodtam arról, hogy senki sincsen a szobában, leengedtem a fegyveremet. Gyorsan áttöröltem magam a törölközővel, felkaptam egy rövidnadrágot és egy felsőt. Kényelmesebbnek tartottam, mint egy szál rongyban kutakodni.  Mikor már teljes harci felszerelésben díszelegtem, elkezdtem a módszeres kutatást. Először Adelphe ágyánál kezdtem. Benéztem a bútor alá, arrébb toltam néhány cipőt és dobozt, de nem találtam semmi érdemlegeset. A biztonság kedvéért azért kiszedegettem őket az ágy alól és átvizsgáltam tüzetesebben is.
Az első dobozban csak néhány egyetemi jegyzet kapott helyet, a másodikban pedig családi fényképek.  Gyorsan átfutottam őket, majd visszadobtam a helyükre. Amint végeztem az ágyával, áttértem a sajátomra, ahol is egy papírfecnit találtam az ágy és a fal közé becsúsztatva. Remegő kezekkel utána kaptam, majd óvatosan széthajtogattam.

Az élet bölcsőjében növekszik a gonosz,
igaz valóját ártatlansággal palástolja.
Mosoly ül az arcán, háta mögött tőrt bújtat.

Többször átfutottam a néhány sorocskát. Az agyam lázasan pörgött, de válaszokat nem találtam. Mégis mit akar ezzel közölni velem a gyilkos? Hogy meglapulva figyel? Beolvadt a diákok közé? Ezzel nem mondott el újdonságot. Még egyszer átnéztem a verset, amikor megakadt a szemem az íráson. Néhány betűt mintha szándékosan kiemeltek volna.

Az élet bölcsőjében növekszik a gonosz,
igaz valóját ártatlansággal palástolja.
Mosoly ül az arcán, háta mögött tőrt bújtat.

A táskámhoz léptem és elővettem egy darab papírt, majd kiírtam a betűket és megpróbáltam értelmes szavakat kihozni belőle. Néhány röpke pillanat alatt egyetlen szó meredt rám elégedetten. ALAGSOR.
Telefonom után kaptam és tárcsáztam a hadnagyot. Owen már a második csörgésnél felvette, hangja álmosan csengett a vonal túlsó oldalán.
− Nem tudsz aludni Dan? − kérdezte nem túl barátságos hangnemben.
− Üzent nekem. − vágtam a közepébe izgatottan.
− Mit? Jól vagy? Ugye nem esett semmi bajod? − hallottam, hogy ijedten ugrik ki az ágyból, a vonal susogott, miközben magára rángatta a ruháit.
− Nem, nincsen semmi bajom. Lezuhanyoztam, aztán amikor kiléptem a kádból egy üzenet fogadott a tükrön.
− Mi állt rajta?
− Hogy nem néztem eléggé körül. Visszajöttem a szobába és átkutattam mindent. A papírfecnit az ágyam mellett találtam a falhoz becsúszva. Egy vers volt, látszólag értelmetlen, de néhány betűt kiemelt az írója.
− Ne habozz Dan, mondd már!
− A megfejtése alagsor volt. Szerintem vár ránk ott valami vagy valaki… − nagyot nyeltem. A nagy izgalomban el sem jutott az agyamig, hogy talán a következő áldozat holtteste lapul ott.
− Azonnal ott vagyok.
− Találkozzunk az épület előtt. Mindegyik épületet át kell kutatnunk, nem tudhatjuk, hogy melyikre vonatkozik. Mivel nekem üzent, ezért lehetséges, hogy ebben az épületben már válaszokat is találhatunk.
− Indulok.
A vonal megszakadt. Magamra kaptam egy pulcsit, a nadrágomra szíjaztam a pisztolytáskát és elindultam a kollégium elé, hogy találkozzam a hadnaggyal.

2012. március 11., vasárnap


A parkban kóvályogtunk valami csendes hely után kutatva, miközben a nap felettünk hatos fokozatba kapcsolt. Izzadságcseppek gyülekeztek a homlokomon, igyekeztem felitatni a kezemben szorongatott ruhaneművel, amit néhány méter séta után szinte letéptem magamról. Owen mosolyogva figyelte intenzív szenvedésemet, úgy tűnt neki meg sem kottyan egy kis kánikula.
Egy látszólag kietlen részen megálltunk, én pedig bevetődtem a tölgyfa árnyékába, miközben egy füzettel legyeztem magam. A hadnagy óvatosan mellém telepedett, láthatóan visszavett az arcából az iménti szájkarate hatására.
− Itt már magunk vagyunk – nézett rám vakítóan szürke szemeivel, én pedig egy rövid időre megmerítkeztem örvénylő tekintetében.
Megráztam magam, próbáltam levetkezni Owen kisugárzásának bénító béklyóit, ami nem is volt olyan egyszerű mint azt az ember gondolná. Nyeltem egy nagyot, majd körmeimet a combomba vájtam. Fájt, de hatásos volt.
− Kezd kiesni az irányítás a kezeinkből – kezdtem tüntetően a tavat bámulva.
A nap szétszórta sugarait a környéken. A víz felerősítette a ragyogást, apró csillagok formájában hevertek a felszínén. Gyönyörű volt és egyben vakító. A hadnagy elmerengve figyelte a közelünkben heverésző diákok gondtalan életét. Néha én is azt kívántam, hogy normális életet élhessek. Elegem volt már az emberi kegyetlenségből, a megcsonkított hullákból és az állandó gyomorszorító érzésből. Egy-egy komolyabb ügy után még az élettől is elment a kedvem, arról nem is beszélve, hogy rettegnem kellett a családom biztonsága miatt is. Néhány esetben nem ítélték el a gyanúsítottat, aki bosszút forralva a szeretteimen keresztül próbált fájdalmat okozni nekem.
− Sajnálom, hogy cserben hagytalak − szólalt meg váratlanul Owen.
Fáradtan ráemeltem pillantásomat, minden haragom egy pillanat alatt elpárolgott.
− Most még megbocsátok, de remélem ezentúl mellettem fogsz állni. Ha vége az ügynek akkor annyit csajozhatsz, amennyit akarsz. Persze kizárólag munkaidőn kívül.
− Nem is csajozok olyan sokat − nevetett rám miközben könnyedén meglegyintette a vállamat.
A forróság ismét elöntötte a testemet. Arcomra halvány mosolyt erőltettem. Próbáltam elfedni meredt arcvonásaimat. Ilyen helyzetben mindig a vidámság könnyed álcája mögé rejtőztem.
− Na persze. De, hogy a tárgyra térjünk, a harmadik emeleti folyosón elrejtettem egy bizonyítékot.
− Miért nem juttattad el azonnal Cool felügyelőhöz? − olvadt le a mosoly azonnal a hadnagy arcáról.
− Mert nem volt rá időm. Már így is késésben voltam az óráról. Nagyon jól tudod, hogy ez a tanár pikkel rám. Nem szeretném, ha gyanús lennék bárkinek is. Amúgy is, ha nem tűnne fel, itt csak én dolgozok. Néha te is megmozdulhatnál.
Owen elvörösödött, tekintetét ismét a távolba fordította. Ha szégyellte magát, egyszerűen képtelen volt tartani a szemkontaktust.
− Óra után felhívom a felügyelőt és szólok neki a bizonyítékról. És az áldozat holtteste?
− Ezt próbáltam elmondani neked már a folyosón is. Szobatársam holtteste eltűnt, csak a véres ágyneműje maradt utána.
− Védelemre van szükséged − aggódó tekintete az enyémbe mélyedt − a gyilkos mintha téged pécézett volna ki magának.
− Ez már bennem is felmerült. Szerintem egyszerűen csak tudja, hogy ki vagyok. Az álcám semmit sem ér.
− Beszélned kellene a felügyelővel. Le kellene vennie az ügyről.
− Szó sem lehet róla − csattantam fel − Ez a munkánkkal jár. Folyamatosan veszélyben forog az életünk, ezt a kockázatot vállaltuk, amikor rendőrnek mentünk.
− Makacs vagy és ez egyszer az életedbe fog kerülni. Ami fél éve történt az…
− Butaság volt, tudom − vágtam közbe, növekvő haragom örvényében − Már a fejemhez vágtátok ezerszer. Felelőtlen buta liba vagyok, aki majdnem megölette magát. Öngyilkosságra hajlamos, gyenge lelkivilágú. Hallottam a pszichológus marhaságait is. Nem vagyok nebáncsvirág. Elkövettem egy hibát. Tanultam belőle. Lépjünk tovább.
Az emlékek újult erővel ostromoltak, én pedig próbáltam elhessegetni őket magamtól. De az, hogy az életem újból veszélyben forog, a gyilkos az életemre tör mindent felforgatott.

9.


Délután a felügyelő, díszes kis csapata társaságában megérkezett az egyetemre, majd karon fogták a bizonyítékokat. Még mielőtt elhagyták volna az épületet, Cool felügyelő magánbeszélgetésre invitált a szobámba. Engedelmesen leültem az ágyam szélére, majd intettem neki, hogy foglaljon helyet. Szomorú tekintetével rám nézett, majd a fürdőszoba felé pislogott.
− Aggódunk érted Danielle − barátságos hangneme megrémisztett − A gyilkosságok valahogy mindig hozzád kötődnek, a közeledben történnek. A többiekkel úgy gondoltuk, hogy talán jobb, ha…
− Nem! − csattantam fel ismét, nem törődve a megütött hangnemmel − Tudom, hogy azért teszik ezt velem, mert nő vagyok. Képes vagyok elviselni a nyomást, képes vagyok megoldani az ügyet. Tudom, hogy beszélt Markkal. Ő is csak aggódik.
− Ahogy gondolja Danielle − felállt, majd távozni készült a szobából. Még mielőtt elnyelhette volna a folyosó, visszafordult − Remélem nem nő túl magán ez az ügy.
− Ezt garantálhatom − tekintetem elszánt volt, hangom határozott.
A felügyelő bólintott, majd eltűnt. Megkönnyebbülten, remegő végtagokkal eldőltem az ágyon.
Nem hagyhattam, hogy nőként kezeljenek. Több éve dolgoztam már velük, de még nem sikerült elérnem azt, hogy megbízzanak bennem és egyenjogúként bánjanak velem. A néhány hónapja történtek pedig pont azt bizonyították, hogy alkalmatlan vagyok a feladatra. Szegény Danielle. Lelőtt egy csúnya gonosztevőt és azóta is rémálmai vannak tőle.
Szemeimet lehunytam, próbáltam elmerülni álmaim vattacukor felhős világában.

2011. szeptember 8., csütörtök

7.

A telefon vad csörömpölésére ébredtem, kapkodva megkerestem, majd szempilláim sűrűjén át megpróbáltam értelmezni a kijelzőn látottakat. Hiába nyomkodtam azonban semmi nem történt, idegesítő hangján továbbra is vijjogott, amíg egy bonyolult ujjszteppel el nem hallgattattam.
Agyam egyetlen pillanat alatt tisztult ki, majd azzal a lendülettel ugrottam is ki az ágyból. Hiszen nekem nemsokára előadáson kell lennem. Menet közben magamra rángattam a ruháimat, majd a táskámhoz mentem. Elővettem egy gumikesztyűt a mélyéről, a kezemre húztam és Adelphe elhagyatott, bűnjelektől hemzsegő ágyához léptem. Az egész garnitúrát úgy ahogy volt megragadtam és a folyosóra cipeltem, ahol begyömöszöltem az egyik szekrénybe. Ha időm engedi vérmintát veszek róla.
A lépcsőhöz robogtam, menet közben vágva be a használt kesztyűt a táskámba. Az épület csendes volt, mindenki az előadótermek mélyén sziesztázott, kivéve engem. Lesiettem a lépcsőn, kivágódtam az épületből és levágtam egy könnyed sprintet a 076-os teremig, ahol a nap első óráját kezdtem. Késve csúsztam be az ajtón, amit a tanár egy dorgáló pillantással díjazott.
Leültem az első szabad helyre, amit találtam, menetközben tekintetemmel kutatva drága kollégámat, aki a hátsó sorban foglalt helyet egy szőke szépség társaságában. Küldtem felé egy sértődött pillantást, majd tüntetően a tanárra szegeztem érdeklődéstől mentes tekintetem.
-          Nos miután Miss Maat is megtisztelt minket a jelenlétével talán folytatnám az órát – a tanár hangja gúnyosan csengett, de ez engem most egy cseppet sem érdekelt.
Ujjaimmal unottan doboltam az asztalon, tekintetem cikázott a diákok arcán. Kevin csalódott pillantása azonban megállásra késztetett. Szemeimet lesunytam és próbáltam némi érdekességet felfedezni az asztalomon heverő apró tintafoltban.
Mégis mit keres itt? Hiszen ő nem is erre a szakra jár. A mai fiatalok már bármit megengedhetnek maguknak? Gondolataim messze jártak, amikor egy érdekes mondat ütötte meg a fülemet.
-          … Kérdem én, a rendőrség bármit megtehet? – csattant az elmémbe a tanár éles hangja – A gyilkosság nem számít gyilkosságnak, ha egy egyenruhás viszi véghez?
Végignéztem a termen, a diákok arcait egyenként vettem vizsgálat alá. Úgy tűnt elmerengenek a tanár szavain. Na jó, itt jövök én a képbe.
-          Azzal, hogy egy egyenruhás használja a fegyverét sokak életét mentheti meg. Ugyanis tudhatjuk, hogy csak végső esetben használhatják, amikor az elkövető az életükre tör – vágtam közbe enyhe éllel a hangomban.
A tanár felém fordította szigorú tekintetét, majd egy halvány mosollyal a szája szegletében közelebb lépett hozzám. Óvatosan az asztalomra helyezte a hátsóját, lábait lazán a mellettem lévő padra hajítva.
- Miss Maat, már hiányoltam a hangját. Örülök, hogy kinyilvánította a véleményét, érdekes hozzáállása van. Szóval Ön szerint egy egyenruhás, aki fegyverrel rendelkezik, a törvény fölött áll?
- Félreértett professzor úr, én csak azt mondom, hogy minden embernek egyenruhától függetlenül joga van megvédeni az életét. Egy rendőr, egy kommandós, egy katona, egy biztonsági őr mind-mind emberek, akiknek fontos és értékes az életük. Ők azok, akik minden nap kockára teszik ezt az illékony dolgot, hogy megmentsék más emberek életét. Ön szerint ez elítélendő?
- Önvédelem? – a professzor megállt egy pillanatra, nyelvével ízlelgetve a szót – Tehát Ön azt állítja Miss Maat, hogy egy egyenruhásnak, lévén, hogy alapkelléke a szolgálati fegyver, joga van azt elsütni? Akkor kérdem én, mégis nekünk ártatlan civil embereknek miért nem adnak fegyvert a kezünkbe, hogy megvédhessük magunkat? Hozzáteszem sokszor az állítólagos megmentőinktől.
Már éppen nyitottam volna a szám, hogy helyre tegyem ezt az álomvilágban élő lelki szegényt, amikor a diáksereg mozgolódni kezdett az óra végét jelző csengetés után. Így csak látványosan összeszedtem a cuccaimat, majd dühös arckifejezéssel kimentem a teremből. A falnak dőlve vártam a hadnagyot, hogy végre kijöjjön és beszélhessek vele.
Kisvártatva meg is jelent, szőke szépségünk társaságában. Gyilkos pillantással illettem a hadnagyot, majd felhúzott szemöldökkel, flegmán a felesleges harmadikra néztem. Alacsony, szolárium barnította bőre volt. Érdekes, hogy manapság egyre több hölgyeményt illettem ezzel a szóval. Napbarnította? Ugyan már… Hiszen a nap régebben nem ugyanezt a funkciót töltötte be, de nem ám. Manapság már télen, a hat réteg ruha rejtekében is barnának kell lenni. Megadóan kifújtam a benntartott levegőt, majd tovább vizsgálódtam.
Vakítóan kék szemei voltak, amelyek elütöttek mesterséges barnaságától és szinte már őszre fakított hajától. A kis szöszi azonban nem hagyta, hogy sokáig vizsgálódjak, mert megszólalt és egyetlen mondattal elküldött a francba.
-          Ki ez a toprongyos nő Mark? – kérdezte a hadnagytól, miközben fogaival egy rágógumit nyúzott.
Toprongyos nő? Felhúzott szemöldökkel, halvány mosollyal a szám szegletében álltam, kitörni készülő nevetésemmel küzdve. Owen meg is rémülhetett tőlem, mert villámgyorsan a hölgyeményre mordult.
-          Majd következő órán találkozunk, most pedig menj, kérlek.
Elégedetten a távozó lány után intettem, majd levetkőztem jó pofizó énemet, hogy komoran, jéghideg tekintetemet a hadnagyéba mélyeszthessem.
-          Most ez komoly Mark? – kérdeztem, kissé unva ezt a színjátékot – Dolgozni jöttünk, te mégis napról-napra más lányt szédítesz. Ez így rohadtul nem kóser.
-          Nyugi Dan – csitított a hadnagy meleg tenyerét csupasz vállamra fektetve. Megborzongtam az érintésétől, de már nagyon untam, hogy egy apró gesztussal elintéz mindent.
-          Nem! – támadtam rá, egyetlen mozdulattal leütve magamról a kezét – Elegem van, érted? Meg sem kérded milyen éjszakám volt? Hát persze, hogy nem. És neked milyen volt Mark? Meg volt a kicsike? Itt valaki gyilkolászik te idióta seggfej és te a kisujjadat sem mozdítod. A szobatársamat meggyilkolták, a gyilkos könnyedén ki-be járkál a szobámban, de hát istenem kit érdekel? Ha majd legközelebb benéz hozzám, meghívom egy teára.
Hirtelen éles fájdalom hasított a lapockámba, gerincem egyenesbe vágta magát, izmaim megfeszültek. Owen dühösen nézett rám, kezeivel erősen markolva a vállaimat. A fal könnyed érintése hirtelen ért, minden hisztim elpárolgott az éterbe. Viszont a dühöm nem. A lábammal eltoltam magamtól a hadnagyot, majd amikor nem számított rá gáncsot vetettem és a földre terítettem a testét. Harminc elkerekedett szempár figyelte a történteket, amikor magamhoz tértem. Zavartan elmosolyodtam, majd elsimítgatva ruhám gyűrődéseit rájuk mosolyogtam. Bár ezt inkább vicsorgásnak nevezném.
-          Csak gyakorolunk a harcművészet órára – löktem oda könnyedén, kissé gyorsabban szedve a levegőt.
A nép lassan szétszéledt a közelünkből, én pedig megkönnyebbülten a falhoz roskadtam kedves kollégám mellé.
- Ezt jó lenne ha befejeznéd – sziszegtem oda halkan – Felhívod a figyelmet kedves kis párosunkra.
Owen nem nézett rám, sértett egójának darabjait keresgélte éppen a padlón, én pedig nem erőltettem. Eljön még az az idő, amikor ő fog sírni utánam. Ennyiben maradtam magammal. 

2011. augusztus 11., csütörtök

Köd lepte elme


1.
 

Owen elkísért az épület elé, ahol kaptam egy cuppanós jóéjszakát puszit. Megvárta, amíg belépek az ajtón, majd ő is elindult a szobája felé. A hold peckesen ült a trónján, a csillagok porcukorként hintették be az eget. Gyönyörű éjszaka volt, lágy szellő borzolta a bőrömet, a tó felszínén tükröződött a táj. Mélyet sóhajtottam, majd beljebb léptem. A liftet a lehető legnagyobb ívben kerültem el, elég volt belőle egy életre, még a hideg is kirázott a gondolatára. Felkocogtam a harmadikra, majd elindultam a folyosón a szobám felé.
Nem tettem meg két lépésnél többet, amikor megtorpantam, kiguvadt szemekkel figyelve a földön kiterülő ismeretlent. Kezem a fegyverem markolatára simult, a szívem hevesen lüktetett börtönében, számban éreztem a félelem ízét, még a nyálam is megkeseredett tőle.
Az nem lehet, hogy a gyilkos megint nálunk csapott le. Nem lehet, hogy megint megöltek valakit. Nem lehet, nem lehet. Próbáltam észrevétlenül a fekete testhez lopózni, miközben a szívem a torkomban dobogott. Előre rettegtem a látványtól, ami majd fogad, amint közelebb érek hozzá.
Már az ajtó előtt jártam, a hold most nem volt bőkezű velem, a folyosót teljes sötétség borította, a villanykapcsoló keresgélésével pedig nem akartam az időt húzni. Essünk túl rajta. Leguggoltam mellé, amikor a test megmozdult. Álmos nyöszörgések közepette felült, majd két feketén csillogó szemeivel értetlenül pislogott.
- Szellemet láttál? – vigyorgott idétlenül, döbbent ábrázatomat figyelve.
Megkönnyebbülten mellé roskadtam, majd amikor túljutottam a kezdeti ijedtségen egy pofonnal jutalmaztam tettét. Meglepődötten az arcát simogatta, ütésemet egy nagy vörös volt jelezte.
- Ezt meg miért kaptam? – pislogott ártatlanul.
- Máskor kétszer is meggondolod, hogy kit ijesztgetsz – förmedtem rá barátságtalanul.
- Elaludtam – nézett rám mérgesen - Rád vártam, de te nem jöttél.
- Rám? – a döbbenettől köpni-nyelni nem tudtam – Hogyhogy?
- Szerettem volna sétálni veled. Délután egyik pillanatról a másikra eltűntél, egész nap téged kerestelek. Megígérted, hogy este találkozunk.
Tényleg tettem valami hasonló meggondolatlan kijelentést. Nem kellett volna. Most mehetek romantikázni, ahelyett hogy aludnék. Nem vagyok én a randizás ellen, de ne hajnali egykor egy kihallgatás után történjen. Kétségbeesett tekintettel néztem rá hátha meghatódik, de nem. A tekintete könyörtelen volt és hajthatatlan.
- Holdfényben is szép a park – állt fel a földről, majd széles mosollyal hozzám lépett.
Próbáltam hátrálni, de az a nyamvadt fal nem engedte. Teste hozzám simult, kezeivel lazán megtámaszkodva az arcomhoz hajolt. Éreztem leheletének simogatását, a vágy vibrálását a bőröm alatt, kettőnk között. Már csak ez kellett. Az érzékeimet nem tudom becsapni, az agyam pedig csak egy dolgon kattogott. Csókold meg. Majd, ha meszet ettem. Nem várta meg, hogy kezdeményezzek, puha ajkai az enyémhez simultak, lágy csókot lehelt rájuk, én pedig éreztem, hogy elválnak egymástól. A félénk csókból aztán erőszakos lett, én pedig a karjaiban pihegtem levegő után kapkodva.
- Mehetünk – vigyorgott rám lehengerlően, éreztem, hogy a végtagjaim önálló életre kelnek.
Némán bólintottam, kezem az övébe simult, majd a lépcsőn találtam magam, amint lefele lépkedek, ki a szabadba.
Hogy engem milyen könnyű elszédíteni. Erősebb jelemnek gondoltam magamat, de a szépen felépített védőbástyáim úgy omlottak össze egy pillanat alatt, mint a kártyavár egy könnyed fuvallatra. Úgy éreztem, hogy teljes mértékben össze vagyok zavarodva. Owen vagy Kevin? Owen esélytelen, anyukám pedig azt mondta, hogy ne fussak olyan szekér után, ami nem áll meg. Ennyiben maradtam.

2.


A hold magasan trónolt az égen, bevilágítva a park minden négyzetcentiméterét. Kevin a balomon ballagott, halvány mosollyal a szája szegletében. Mit nem adtam volna, ha le tudom vakarni onnan. Utáltam megadni magam, de mi mást tehettem volna. Kevin szavai visszhangoztak a fejemben, „Ne legyél annyira rideg Danielle, tőlem nem kell tartanod. Nem akarlak átejteni, se kihasználni”.
Ne legyél annyira rideg Danielle. Nehéz beismerni, de igaza volt. Túlságosan tartok az emberektől, túlságosan elszigeteltem magam a világtól, beletemetkeztem a saját kis életembe, ami hozzá kell tenni, nincs is és én tökéletesen elvoltam ott idáig. Senki nem bántott meg érzelmileg, nem kellett olyan pitiáner dolgokkal törődnöm, mint a szerelem, a lazítás, az élet élvezete. És most minden egy csapásra megváltozott.
Fájdalmas érzetként villant az agyamba a gondolat, hogy mindez csak hazugság, a saját hazugságom. Kevin azt hiszi, hogy én egy átlagos diáklány vagyok, átlagos gondokkal. Pedig nem. Gyilkosságokat nyomozok ki, napi szinten vizsgálok helyszíneket, bámulok halottakat. Amikor hazamegyek, bűzlök a rothadó hullák szagától, az élet szagától. Az életem csupa veszély, amibe nem férnek bele mások. Mert félő, hogy elveszítem őket.
Volt egy olyan ügyem, aminek az lett a vége, hogy az apámat elrabolták és ezzel tartottak sakkban, addig a pillanatig, amíg Owen hősiesen ki nem mentette őt a gyilkos karmai közül. Én pedig mit tettem eközben? Kint vártam, remegő térdekkel, vörösre sírt szemekkel és a körmömet rágtam. Leblokkoltam. Ha nincsen Mark, apám már… Nem is akarok belegondolni. Owennel minden olyan más lenne. Hiszen ő is ugyanolyan életet él, mint én.
Megráztam magam és amilyen gyorsan csak tudtam kipenderítettem a fejemből a hadnagyot. Nem.
Kevin némán menetelt mellettem, tekintetével a holdat méregetve.
- Már régen láttam ilyen szépnek az eget – szólalt meg, gondolataiba merülve. 
- Én még soha nem figyeltem meg, úgy istenigazából.
Kevin megtorpant és megütközve nézett rám.
- Ezt most nem mondod komolyan?
Határozottan bólintottam.
- De.
Megragadta a kezem és a tó mellé cibált. Ott fogta magát és lefeküdt a földre, kezeit a tarkója alá téve tovább nézelődött.
- Gyere ide mellém.
Engedelmesen letelepedtem a földre, a fű hűvösen cirógatott, ami ebben a fülledt hőségben külön jól esett.
- Nem romantikáztál soha életedben? – kérdezte halkan, félénken felém sandítva.
- Nem. Én mindig más voltam, mint a többi lány. A fiúk messzire kerültek, ha szerelemről volt szó. Nem tudták elviselni, hogy…
Hirtelen lenyeltem a mondat végét, majd próbáltam a tekintetemmel az égre koncentrálni. Istenem, hogy lehetek ilyen hülye?!
- Hogy? – fordult felém érdeklődve.
- Hogy más vagyok – intéztem el elég bénán.
Látszott rajta, hogy nem veszi be, de nem adhattam ki magam egyetlen csók miatt. Azzal a nyomozást kockáztatnám, és még Kevin sincsen kihúzva a gyanúsítottak listájáról. Egyetlen pillanatra lazítottam és annak is majdnem csúnya vége lett. Kell ez nekem? Idáig éltem a nyugodt kis életemet, most pedig össze-vissza hazudozok.
 Meleg kéz érintette meg a testemet, majd egy óvatos, de mégis határozott mozdulattal magához húzott. Fejemet a mellkasára hajtottam, karomat félénken átvetettem rajta, szinte éreztem, hogy eközben gúnyosan mosolyog. Azért, mert érzelmi analfabéta vagyok, még nem kell lenézni.
Némán feküdtünk egymás mellett, miközben a hold kékes fénye beragyogta a tájat, én pedig megbabonázva bámultam a jelenséget.
- Ez gyönyörű – nyögtem elképedve.
Kevin nem válaszolt, de amikor ránéztem az arca mindent elárult. A mosoly, ami a füléig húzódott árulkodó volt, egyben dühítő. Már csúnyán akartam nézni, amikor egy éles sikoly hasított az éjszaka csendjébe.
A fájdalom csak úgy sütött belőle, érezhetően benne vibrált a hangjában. A gazdája éppen a kínok-kínját állhatta ki.

3.

Egy percig nem haboztam. Hol volt már a kezdeti vívódás? Egy ember élete függött az elkövetkező percektől, a cselekedeteimtől. Nem érdekelt, hogy ezzel felrúgom az inkognitómat, nem érdekelt, hogy az egész iskola megtudja ki is vagyok valójában. Abban a percben nem. A kabátomhoz nyúltam, majd a zsebéből előhalásztam a szolgálati fegyverem. Kevin döbbent tekintetétől kísérve kibiztosítottam és futásnak eredtem.
Halottam, hogy a srác mögöttem siet, mire hátrafordultam és dühös, lángoló tekintettel ráförmedtem.
- Itt maradsz! Értesítsd inkább Owent – hangom éles pengeként vágott, hirtelen levetkőztem az iménti ellágyult Danielle-t és magamra öltöttem a zsaru énemet. Bevetettem magam a közeli erdőbe, Kevin megtorpant, éreztem értetlen tekintetét a hátamon. Ügyes fiú.  Pont egy civilre van szükségem, na persze. Bőven elég a saját irhámra vigyáznom.
Inam szakadtából futottam, a verejték pár pillanat alatt elöntötte a testemet, az oldalam szúrt, a térdem lüktetett. Régi sérülés, ami nem akar csillapodni, de általában egy térdvédővel és egy alapos bemelegítéssel ki lehet küszöbölni. Hát most nem volt idő se bemelegítésre, se egy térdvédő beszerzésére.
A sikoly vad zokogássá halkult, néha felrémlett, néha teljesen elhalt. Kevés az idő és már lehet, hogy késő. A fák rejtekéből emberek bukkantak elő, fehér köpenyük vakított a kékes fényben. Egy fiatal lány állt a kör közepén a fának szegezve, csuklójából lüktetve tört elő a vér, meztelen teste koszos volt, horzsolások és apróbb vágások borították. Arca rejtve maradt, vörös hajzuhatagától takarva, vállát néma zokogás rázta, amitől még a szívem is összefacsarodott.
Fegyveremet előre tartva cselekedtem, a levegőbe eresztettem egy golyót, figyelmeztetés gyanánt. A köpenyesek felém fordították arcukat, de egyiket sem láttam jól a szemembe világító reflektor miatt. Zöld maszkok takarták a fejüket, egy sapkával kiegészítve, így csak a tekintetük villogott a retinámba.
- Kezeket fel! – kiáltottam harciasan, félig megvakulva az éles fénytől.
Ezen ne múljon, így is leszedek akárkit. A gyilkosok népes társasága megtorpant, megtört a mozdulatuk, némán, idegtépően bámulva az alakom. A félelem felkúszott a torkomon, küzdöttem a rám törő pánikrohammal. Már a gondolattól kirázott a hideg, hogy le kell lőnöm valamelyiküket. Kilkenny halálának emléke az agyamba égett, minden éjszaka kísértett, rágta a lelkem.
Magam előtt láttam, hogy a pisztolyom eldördül egyszer, kétszer, háromszor… Addig lőttem, amíg bele nem ürítettem a tárat. A fegyver üres kattogása térített észhez, a férfi előttem feküdt, a mellkasa egyetlen véres pacává trancsírozva. A testemet beborította a vér, az ő vére.
Ismét az erdőben találtam magam, előttem fehérköpenyes emberek álltak, ijesztően mozdulatlanul.
- Dobják el a fegyvereiket! – próbáltam húzni az időt, amíg megérkezik a felmentő sereg, de a félelem kezdett úrrá lenni rajtam. 
Mit érek én egy tucat emberrel szemben? Hiába van pisztolyom, mire egyet lelövök, már rajtam vannak öten és a testembe mártják a szikéjüket. Egész lényem remegett, de a pisztolyt tartó kezem meg sem rezdült. Na, ez a profizmus. Érezni, de nem mutatni. A tekintetem hideg volt, mint az acél, annyi elszántsággal, amivel folyót lehetne rekeszteni.
Halk léptek ütötték meg a fülem, a hátam mögül jöttek, egyre közeledve. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, meg sem fordulva megszólaltam.
- Fedezz, én leszedem a lányt a fáról.
Semmi választ nem kaptam.
Villámgyorsan megpördültem, de már késő volt. Egy zöld köpeny suhant el előttem, egy kéz lendült, én pedig ájultan zuhantam a rideg földre. A világ megpördült velem, majd a sötétség jótékonyan az elmémre telepedett. Az éles fájdalom, ami a fejembe hasított, tompán lüktetett, hallottam az ér ütemes áramlását a fülemben, minden végtagom ernyedten hevert a puha avarban. A kép megszakadt.

4.


Pokoli fejfájással ébredtem, a tarkóm lüktetett, melegség csurgott végig a nyakamon. Ujjaimmal hátra nyúltam, ragacsos folyadék tapadt rá, vörös színe még a sötét ellenére is virított. Hogy a fene egye meg. Ez holnapra borzalmasan fog fájni. Kevin, Owen társaságában mellettem térdelt, amint felfogtam közelségüket, majdnem elordítottam magam. Minek kell idesettenkedni? Legalább szólhattak volna.
Aggódó tekintetük minden mozdulatomat végigkövette, nem szólaltak meg, várták, hogy én kezdeményezzek.
- Mi történt? – nyögtem fájdalmas fintorral az arcomon, miközben felültem.
- Ezt pont akartam kérdezni – Owen felhúzott szemöldökkel közelebb húzódott, kezeivel végigtapogatta a testemet. Félreértés ne essék, csak megvizsgálta, hogy jól vagyok-e.
- Valaki leütött hátulról. Azt hittem te jössz, de a mellékelt ábra szerint nem.
Az emlékek lassan visszaszivárogtak az agyamba, magam előtt láttam a fiatal lány testét, amint a fának szegezve vonaglik a fájdalomtól. Kis híja volt, hogy nem sikítottam fel. Mi van, ha megölték? Nem voltam képes megmenteni.
- Hol van a lány? – üvöltöttem a hadnagy arcába.
- Milyen lány?
- Aki itt volt, éppen készültek kibelezni. Élve, érted élve akarták kibelezni! – annyira hihetetlen volt már csak a gondolat is, a valóság pedig egyszerűen letaglózó. Milyen beteg elme képes ilyen tettre? És a mi esetünkben többes számban értendő a beteg elme.
- Mire ideértünk már nem volt itt senki rajtad kívül.
Kevin mindeközben némán meghúzódott a háttérben, szomorú tekintete a szívembe hasított. Meg szerettem volna magyarázni mindent, eltűntetni azt a mérhetetlen fájdalmat azokból a szép szemekből. Tettem egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy felálljak, de rossz döntés volt, ugyanis azzal a lendülettel estem is vissza, miközben a fejem szét akart esni darabjaira.
- Kevin… - kezdtem, de a tekintete elutasító volt.
Owen dühösen méregetett, érezte, hogy most nemkívánatos személy a társaságunkban, a felesleges harmadik vagy, ahogy tetszik.
- Megtudhatnám, mi folyik itt? – kérdezte mélyen a szemembe nézve – Ki vagy te?
- A nevem Danielle Púgu Maat, ahogy mondtam. De nem diák vagyok, hanem rendőr és egy gyilkossági ügyben nyomozok – feleltem engedelmesen az arcát fürkészve. Kíváncsi voltam a reakciójára, kíváncsi voltam, mikor rohan el, vártam a porfelhőt, amit maga után kavar.
- Értem – bólintott elgondolkodva – tehát hazudtál nekem.
- Muszáj volt – válaszoltam kurtán.
Őszintén szólva már most elegem volt az egészből. Itt szarozunk miközben egy lány haldoklik vagy már meg is halt. Az életben fel kell állítani a fontossági sorrendet és én már megalkottam a sajátomat.
Óvatosan feltápászkodtam, majd pisztolyomat a kabátzsebembe téve elindultam a kollégium felé. Nem tudtam mit tegyek, nem tudtam merre induljak, de a tehetetlenségbe már belebolondultam.
- Látom a gyávaság nálad fő erény – hallottam a gúnyos hangot a hátam mögül.
- Nem magyarázkodok olyannak, aki nem ért meg.
Owen támadásra készen Kevin mellett állt, láttam rajta, hogy viszket a tenyere, de nem mer kezdeményezni, nehogy megharagudjak érte.
- Az, hogy kik vagyunk, titok – sziszegte a hadnagy fenyegetően, mutatóujját a fiú mellkasába nyomva – Ha ki mersz adni bárkinek, egy pár hónapra sittre váglak. Ne aggódj, bőven elég lesz az a kis idő is.
Miután befejezte, elégedetten utánam indult, tekintetéből sütött a harag, de láthatóan megkönnyebbült. Még egy kolonc van a nyakunkon. Kevin már tudja, hogy kik is vagyunk valójában és egy dühös férfinál nincsen rosszabb. Reméltem megtartja a titkunkat.

5.

Owen már tárcsázta a felügyelőt, én pedig türelmetlenül toporogtam a tó partján. Két órája még itt feküdtem Kevinnel, minden tökéletes volt, végre lazítottam, nem a munkán jártattam az agyamat. A legrosszabbkor jött a lány meggyilkolása. Kegyetlen kijelentés, de az ember nem szeret kiszakadni a felhőtlen boldogságból, hogy a rideg valóság tarajos kövezetére zuhanjon.  
A nap első sugarai lassan áttörtek a horizonton, én pedig még nem is aludtam egy szemhunyásnyit sem az éjszaka. Reggel tíztől órám van a kedves Percy Morgan professzorral, aki a múltkor jól megjegyzett magának. Addig van még négy óra, én pedig már az ájulás szélén állok. Nem túl egészséges, alvás nélkül tengődni három napig.
Leültem a fűbe, arcomat a tenyerembe hajtva vártam, vártam a csodára, hogy minden egy csapásra megoldódjon. Nem tehettem semmit, nem tudtam merre induljak és ez végtelenül dühített. A lány már halott, ebben biztos voltam. A sírás és a fájdalmas, tehetetlen sikoly már a torkomon kapaszkodott, próbáltam lefejteni ujjait a falról, de pokolian nehéz volt. Gyenge voltam, mind fizikai, mind mentális tekintetben.
Owen mellém lépkedett, a fű kétségbeesett nyöszörgéssel adta meg magát a hadnagy súlya alatt. Feltekintettem rá, a nap sugarai körbeölelték a tökéletes arcot, amit a fáradság barázdái szeltek át. Kezét nyújtotta, én pedig elfogadtam segítségét, hogy két lábra vergődjek. Leporoltam magamról a szennyet, a bűnt és a hazugságokat, majd laposakat pislogva Mark felé fordultam.
- Most mi a teendő? – kérdeztem reménykedve a reménytelenben, tekintetemmel az övét fürkészve.
- A felügyelő azt mondta, hogy nem tehetünk semmit. Várnunk kell, amíg felbukkan a hulla.
Dühösen egy kavicsba rúgtam, ami egy dupla bukfenc után a tóban landolt. Mi az, hogy várjunk? Hogy lehetséges ez? Ülünk a hullatenger közepén és vakarjuk a fejünket?
- Én felmegyek és lepihenek. Ha csak három órát is, de aludni fogok – fújtattam, majd köszönés nélkül faképnél hagytam a hadnagyot.

6.
 
Laposakat pislogva léptem be az épületbe, a fáradság kezdett ledönti a lábamról, én pedig némán szuggeráltam őket a kitartásra. Már csak háromemeletnyi séta és nyugovóra térhetnek, kipihenhetik a mai nap fáradságait. A lépcsőházban éles zajként visszhangzottak a lépteim, az egész épület még édes álmát aludta, hogy pár óra múlva felpezsdüljön benne az élet és beinduljon a tanulás. Persze csak képletesen. A tanulás nem, csak a tanulás látszata.
 A vörös hajú lány kétségbeesett, fájdalomtól eltorzult arca villódzott az agyamban, nem tudtam kitessékelni belőle, tekintete sértődött volt és csalódott. Nem tudtam megmenteni, ahogyan a többit sem. Nem vagyok sem Superman, sem Batman, nem feladatom kimenteni mindenkit a gyilkosok karmai közül. De akkor miért ilyen rossz?
A szívem fájdalmasan kalimpált, a levegő bennszorult a mellkasomban, nehezen lépkedtem a lépcsőfokokon. A folyosó a végtelenbe veszett fáradt elmém számára, nehezen tudtam nyitva tartani a szemeimet, álló helyzetben képes lettem volna elaludni. Kezeim a zsebembe mélyedtek, ujjaim ráfonódtak a kulcs hideg fémére. Halk kattanás hasított a csendbe, az ajtó egyetlen nyikkanás nélkül tárult fel előttem. Fáradtan beljebb léptem, útközben rúgva le a lábamról a cipőt. Egyetlen gondolat lüktetett csak bennem, aludni akarok és aludni is fogok.
A szobában vágni lehetett a csendet, volt valami hátborzongatóan természetellenes benne. Fémes íz lopakodott a számba, kesernyés illat férkőzött a szaglójáratomba. A vér szagát bárhol és bármikor felismerem. Ijedten rontottam a parányi helységbe, kezeim automatikusan csapódtak a villanykapcsolóra. A fény elvakított egy pillanatig, de ahogy hozzászoktam az éles világossághoz, észrevettem a véráztatta takarót és lepedőt Adelphe bevetetlen ágyán.
Szívem hevesen verdesett a torkomban, tekintetem vadul cikázott a szobában. Holttestet nem láttam, de a szobatársam nyugodtan alvó alakját sem. Nem tudtam mitévő legyek, nem rohanhattam a rendőrkapitányságra egy fantom gyilkossággal. Cool felügyelőnek már így is elege volt belőlem.
Adelphe ágyához léptem, ujjaim a vérhez érintettem. Nedves volt és meleg, a gyilkos pár perccel ezelőtt hagyhatta csak el a szobát. Vagy lehet, hogy még el sem hagyta? Kezemet óvatosan a pisztolyomhoz csúsztattam, tekintetem vadul cikázott a négy fal között. Próbáltam normálisan lélegezni, csitítgatni vadul kalapáló szívem.
Halkan a keskeny folyosóhoz lopakodtam, a sötétség körbeölelte a fürdőszobát, akárhogy is szimatoltam, nem éreztem vérszagot. Halkan a parányi helységhez sasszéztam, egyik kezemmel a pisztolyt tartva, másikkal a villanykapcsolóra csapva felkiáltottam.
- Kezeket fel!
A szoba ártatlanul villózott előttem, egyetlen lélek nem tartózkodott benne, egyetlen vércsepp nem toccsant a köveken. Hangosan zihálva a falnak dőltem, a fáradság mély árkokat vájt a szemem alá, tükörképem megviselten csapódott az arcomba. Visszasétáltam a szobába, majd az ágyamra vetődtem. Elgondolkodva a tenyerembe hajtottam a fejem, tekintetem Adelphe véres ágyneműjére tévedt. Nem tudtom mi történhetett, de volt egy sanda gyanúm, hogy a kedves szobatársam már nincsen az élők sorában.
Elővettem a telefonomat, ujjaim között morzsolgattam a parányi készüléket, próbáltam eldönteni, hogy mitévő legyek. Holttest nélkül nincsen gyilkosság, habár elnézve a kifolyt vérmennyiséget, itt nem gyilkosság, hanem mészárlás történt. Sajnáltam a fiatal lányt, de belül teljesen üres voltam. Nem jelentett számomra semmit, egy volt a sok közül.
Megráztam a fejem, hogy tovaűzzem a bűnös gondolatokat. Csak a fáradtság beszél belőlem. Óvatosan hátradőltem, szemeimet lehunytam, gondolkodni próbáltam. A sötétség körbeölelt, finoman átkarolt, majd magával rántott a mélybe.

A találkozó


1.


Ujjaimmal unottan doboltam a fából készült pad tetején, másik kezemmel az államat támasztottam, szemeim fáradtan le- lecsukódtak. A tanár hangja monoton volt és altató, én pedig laposakat pislogva próbáltam ébren maradni. Mit mondjak, nem könnyítette meg a dolgom. Mellettem Owen jegyzetelt lelkesen, a toll sercegett a papíron, idegtépő zajként bújva a hallójáratomba.
A tanár fiatal volt és még borzalmasan lelkes. Harmincas évei elején járt, rövidre nyírt fekete haja volt, hatalmas, tágra nyílt barna szemekkel. Értékeltem a lelkesedését, de azért szívesen elküldtem volna a… anyukájába vissza. Lemertem volna fogadni, hogy még életében nem látott igazi hullát, különben nem beszélne róla ilyen könnyedén, ilyen vérlázítóan természetesen.
Minden ember olyan könnyedén veszi ezt a témát, amíg meg nem pillantják életük első holttestét, aztán eltörik bennük valami. Egy véres húskupac hever az úton, az ember nem érzékeli, hogy az valaha ugyanolyan élőlény volt, mint ő. De aztán, amikor hunyorítva rámered és a húskupacból hirtelen lábak és kezek kezdenek kibontakozni, na, akkor jön a taccs-parti és máris nem olyan vicces a dolog.
Az első hulla, amit életemben először láttam egy vonatbaleset áldozata volt. Fiatal voltam és naiv, nem értettem miért bámulja mindenki a vasúti töltést, amikor észrevettem. Egy láb, egy kéz, egy ismeretlen kupac, amit nem tudtam és nem is akartam azonosítani. Borzalmas látvány volt, még a mai napig kísért az emléke. A vonat több száz darabra szaggatta az egykor még lélegző emberi lényt, az emberek pedig nyál csorgatva figyelték a rendőröket és a mentősöket.
Gusztustalan élőlény az ember. Amióta rendőr vagyok, volt egy pár gyomorforgató és kiábrándító ügyem. Borzalmasan hirtelenharagúak és brutálisan kegyetlenek. A féltékenységből elkövetett gyilkosságok véresek és szomorúak. Szétvert koponya, mindenhol agyvelő hever, elvágott torok, döbbent üveges tekintet. A legtöbb áldozat nem képes elhinni, hogy az az ember, akit egykor szerettek és ez a dolog kétoldalú volt, hogyan képes kést ragadni, vagy baltát, a fegyverek legváltozatosabb formájával neki támadni, elvenni az életét, miközben a szemük sem rebben.
Ennyire nem ismernénk a másikat? Képesek vagyunk egy agresszív, elmeállapotát tekintve instabil egyénnel ágyba bújni, szerelmes szavakat suttogva elaludni a karjaiban? Igen.
Volt egy barátom még a középiskolában, akibe fülig belezúgtam, nem láttam a körülöttem repkedő rózsaszín felhőktől semmit és senkit. Sok lány óva intett attól, hogy találkozzak vele, de én mindezt csak az irigységnek és a féltékenységnek tudtam be. Hiszen olyan jóképű volt, annyira tökéletes és hihetetlen. A mosolyától összecsuklottak a lábaim, a szavai selyemként cirógatták a testemet. A legkiválóbb sportoló volt az iskolában, ráadásul a tanulmányi eredményei is jók voltak.
Az első pillanatban belehabarodtam, ahogy megpillantottam felém közeledni az egyik fociedzés után. Félénk mosollyal, zavartan a hajába túrva lépkedett, miközben alig bírtam türtőztetni magamat. Az első randit, a második követte, majd a gimnáziumi évek elsuhantak és mi még mindig együtt voltunk.
Az érettségi előtt kezdődtek a gondok. Mivel a haverjaival tanult, én úgy döntöttem, hogy az egykori legjobb barátommal, aki történetesen hím nemű, lába között egy himbilimbivel, fogom ugyanezt tenni. Minden jól ment addig, amíg meg nem tudta. A szerelmes, doromboló énje eltűnt, hogy átvegye az uralmat felette az agresszív, féltékeny szörnyeteg.
Többször megütött, volt, hogy az utcán találtak rám vérben úszva, én pedig folyton magyarázkodhattam. De nem sokáig tartott ez az állapot. Egy idő után felálltam és visszaütöttem, nem hagytam magam. Elhagytam, bár a szívem szakadt meg. Szerettem és ezen még az sem tudott változtatni, hogy nap-nap után megütött, megvert, megalázott. A nők hülyék és ezt a véleményemet a mai napig tartom.
Egy erőteljes bökés rángatott vissza a valóságba, Owen elkerekedett szemekkel bámult, jelentőségteljesen a tanár felé bólingatva.
- Mi van? - suttogtam dühösen.
- Azt hiszem, én lennék az a „mi van” - hasított egy éles hang a csendbe.
Igen a csendbe, úgy tűnik nem most kezdődött ez az állapot, talán egy kicsit el is szundíthattam, mert a tanár csalódott tekintettel méregetett.
- Elnézést, nem aludtam túl sokat előző éjszaka.
- Talán nem bulizni kellett volna - kaptam a vissza labdát, de mivel annyira dühös voltam és fáradt, jól arcul is csaptam vele.
- Talán a gyilkosnak nem az én szobámba kellett volna raknia a hullát - na, pontosan ezért nem szerettek a tanárok már a középiskolában sem. Nem bírtam soha türtőztetni magam, ha valaki beszólt, én visszaszóltam. Habár anyukám szerint, ha nem is tettem meg, az arcomról mindent le lehetett olvasni, tehát ugyanott tartottam.
A férfi elkerekedett szemekkel nézett rám, úgy tűnt sikerült zavarba hoznom, egyúttal igazolva azt a tényt, hogy tényleg nem látott még életében hullát. Csak egy enyhe meglepődöttséget, a tankönyvekből tanult sajnálatot éreztem rajta.
- Nem kellett volna bejönnie. Felmentést kap a mai napra.
- Nem szükséges, köszönöm. Ha már felkeltem, nem tudok visszaaludni.
Na, persze. Dehogyisnem tudnék visszaaludni. Csak akkor félő lenne, hogy fel sem kelnék egy jó ideig. Ma van a találkozó, aminek nem is tudom pontosan az időpontját, csak a helyét, amit Cool felügyelő megfigyelés alatt tart, és ha gyanús alakok ólálkodnak körülötte, értesít minket. Tehát fittnek kell lennem, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy aludjak. Már kezdek olyan lenni, mint a beprogramozható robotok. Danielle nem alszik, Danielle-nek nincs szüksége rá. De lenne, a rohadt életbe.

2.


 Az óra eseménytelenül telt, próbáltam nem aludni, a tanár pedig nem beszólni. Jó fej volt a maga nemében, de egy kicsit hiteltelen. Ha majd megtörténik a nagy leleplezés, biztos, hogy elcipelem egy gyilkossági helyszínre.
A tanár befejezte az órát, én pedig éppen indulni készültem, amikor a férfi felém intett.
- Miss.…
- Maat, Danielle Púgu Maat - mutatkoztam be illedelmesen.
- Miss. Maat. Maradna egy pillanatra?
Biccentettem Owen felé, aki elhagyta a termet. A táskámat az asztalra raktam, majd kelletlenül a férfi felé fordultam. Az arcomról sok mindent le lehetett olvasni, csak azt nem, hogy nagyon boldog vagyok a gondolattól, hogy egy tanár beszélni akar velem.
- Minden rendben? - kérdezte, aggódó tekintettel méregetve.
- Miért ne lenne rendben?
Értetlen tekintettel az arcomat fürkészte, amikor ráeszméltem, hogy én egy egyszerű diák vagyok, aki nem hullákkal foglalkozik napi szinten. Ismét színészkednem kell. Kezeimet egy kicsit megremegtettem, miközben a hajamba túrtam, gyenge, halvány mosoly játszadozott az ajkam szegletében.
- Fáradt vagyok - suttogtam gyengén, kerülve a tekintetét.
- Ha bármi problémája lenne, keresse fel az iskola pszichológusát. De ha gondolja, én is szívesen beszélgetek magával.
- Nem, köszönöm. Megoldom.
Tekintetemet jelentőségteljesen az ajtóra vetettem, szabadulni akartam, nem volt semmi kedvem érzelgősködni. Azt már tegnap letudtam.
- Nyugodtan menjen - állával a kint várakozó Owen felé intett, szája szegletében egy gyengéd mosollyal - És ha bármi van, engem megtalál.
- Köszönöm - leheltem felé udvariasan, majd felkaptam a táskám és kiügettem a folyosóra.
Owen a falnak dőlve várakozott, arcára a fáradság mély árkokat vájt. Én is hasonlóan nézhettem ki, ha nem rosszabbul. Habár olyan nincs, hogy a hadnagy ne nézzen ki jól. Testén egyszerű szürke póló feszült, kiemelve izmos testét, sötétkék farmert viselt egy tornacipővel. Haja kócosan magasodott a fején, szürke szemei kíváncsian méregettek.
- Mit akart? - kérdezte flegmán, de tudtam, hogy ez csak az álca, igazából tudni akarja, hogy mi történt.
- Hogy jól vagyok-e. Mondtam, hogy igen, erre ajánlott egy iskolai pszichológust vagy megkereshetem őt is.
Mark gonosz mosollyal a szája szegletében ellökte magát a faltól, viccelődve vállba bokszolt.
- A tanár bácsi meg szeretne vigasztalni? Hát nem aranyos? Úgy tűnik, nagy sikered van az egyetemi pasiknál. Itt kellene randiznod.
- Hogy sikítva meneküljenek, miután kiderült, hogy rendőr vagyok? Kösz, nem. Éppen elég csalódás ért az életben.
- De a pasi kriminológiát tanít, csak nem fél a hulláktól és a hullás néniktől?
- Tudod ki a hullás néni - ütöttem hasba, amitől egy pillanatig elfogyott a levegője. Jócskán rájátszva összeroskadt a folyosón, nyílt szenvedésének többen is a szemtanúi voltak.
- Befejezheted a színészkedést - morrantam rá, kezeimmel ráncigálva fel a földről.
- Ez nem színészkedés, majdnem megöltél.
- Ha nem kelsz fel most rögtön, akkor tényleg megöllek.
Nevetve feltápászkodott a földről, majd hirtelen elkomorult. Tekintete a távolba meredt, nem tudtam mi üthetett hirtelen belé.
- Már megint itt van ez a kis szaros? Mondtam én, hogy nagy sikered van. Csak aztán győzzed levakarni.
Megfordultam, Kevin éppen felénk tartott a parkon keresztül, kezeivel vadul integetett, én pedig egy vérszegény mosollyal viszonoztam. Holland mellett azonban felbukkant a tegnapi szőke lány is, Owen cicája, amire a hadnagynak leolvadt a gúnyos vigyor az arcáról. Ő is felénk tartott.
- Úgy tűnik neked is nagy sikered van. Csak aztán győzzed, majd levakarni - mondja azt valaki, hogy a legszebb öröm, nem a káröröm.
- Szia Danielle, nem ebédelünk együtt? - vágódott mellénk Kevin ártatlan mosollyal az arcán.
Helyes volt, bár inkább édes, mint egy plüssállat. Mark mellett eltörpült, hiszen a hadnagy erős volt és férfias, lüktetett belőle a tettre készség és a szexuális erő.
- Úgy volt, hogy Markkal eszek - magyarázkodtam, szúrós tekintetem a hadnagyra vetve, de még mielőtt bármit is válaszolhatott volna, Miss. Szöszi is mellénk ért.
- Szia Kicsim, mi a terv mára?
Nem tehetek róla, de kirobbant belőlem a röhögés. Prüszkölve felnevettem, amit a hadnagy egy lesújtó pillantással díjazott, majd a hasamat fogva Kevinhez fordultam.
- Bár ha jobban meggondolom, inkább veled ennék.
A srác arca felderült, belém karolt, majd az étkező felé húzott.
- Majd találkozunk - kiáltottam Mark felé, aki letaglózva, rémülten pislogott, miközben a lány vékony kezeivel magához ölelte.
Aki másnak vermet ás…

3.


Nem volt olyan borzalmas az ebéd, mint azt gondoltam. Kevin kifejezetten kedves fiú volt és értelmes, nem az a tipikus egyetemre járok, de nem tudom miért típus. Megvettük a kaját, majd úgy döntöttünk, hogy a szabadban fogyasztjuk el, a szép időre tekintettel. Kiültünk a tó mellé a fűbe, majd a makarónimat eszegetve jókat beszélgettünk.
- Milyen volt az első napod a suliban? - kérdezte érdeklődve, két pofára zabálva a sült krumplit.
- Majdnem elaludtam, a tanár nem az az érdekfeszítő típus.
- Hova jártál előtte? - szegezte nekem a kérdést ártatlanul.
- Angliába - vágtam rá, valami távoli országot mondva.
- És, hogyhogy átjöttél? Elköltöztetek?
Hevesen bólogattam, csak ne kelljen válaszolnom a kínos kérdésekre.
- Milyen szakra jársz? - kérdeztem témát váltva, a legbájosabb mosolyomat vetve be az ügy sikerének érdekében.
- Fizika - mosolygott ártatlanul döbbent arckifejezésemet látva - Nem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik. A kriminalisztika sokkal összetettebb, hiszen ott az embereket kell kiismerned, a fejükkel kell gondolkoznod.
- Az emberek kegyetlenek - meredtem magam elé elgondolkodva, miközben emlékek ezrei ostromolták az agyamat.
Meleg, puha kéz érintette meg a bőrömet, döbbenten gazdája felé fordultam, aki halvány mosollyal a szája szegletében az arcomat fürkészte.
- Ne legyél annyira rideg Danielle, tőlem nem kell tartanod. Nem akarlak átejteni, se kihasználni.
Elkerekedett szemekkel figyeltem az arcát, ami időközben hatalmas változásokon ment keresztül. A barna szemekbe felnőttes értelem és ragyogás költözött, eltűnt a laza kissrác, hogy egy férfinak adja át a helyét. Kettőt se pislogtam és már a karjaiban hevertem. Ajkaink összeforrtak, puha száját a fogaimmal ízlelgettem. Nem toltam el magamtól, nem ütöttem meg, a pillanat varázsa teljesen elvette az eszem.
Keze a derekam köré fonódott, a másikkal a hajamba túrt, éreztem a bőre alatt vibráló erőt, olyan volt, mintha az igazi Kevin kibújt volna az álcája alól.
Nem tudom meddig tartott a csók, de a pillanat elillant, én pedig zavartan, lángoló arccal elhúzódtam tőle. Kevin nevetve vette tudomásul hirtelen visszautasításom, nem volt sértődött, inkább meglepődött, hogy egyáltalán eddig tartott.
- Sajnálom - nyögtem zavartan, lesütött szemekkel.
- Mit sajnálsz? Miért vagy ilyen merev Danielle? Miért nem tudsz lazítani és átadni magadat a pillanat varázsának?
Pont azt tettem, de persze nem mondtam ki hangosan. Miért vagyok ilyen merev, miért nem tudok lazítani? Talán azért, mert dolgozom, mindenkinek a szemébe hazudok, ráadásul még a szemem sem rebben közben. Én, aki az igazságért harcolok, én, akinek a nevében is benne rejlik a szó. Összetörtem.
Elegem volt a hazugságokból, szerettem volna valakivel megosztani, hogy ki is vagyok valójában. Hátha tud segíteni, hiszen régebb óta van itt, mint én. Benne jobban bíznak a diákok, mint szerény személyemben.
Számat szólásra nyitottam, zavartan köszörülgettem a torkomat.
- Azt hiszem nem mondtam igazat - kezdtem, amikor megszólalt a telefonom.
Dühösen felvettem, Kevin kíváncsian méregetett, haja kócosan hevert a fején. Lehet, hogy én voltam? Már a gondolattól lángra lobbant a fejem, nem bírtam elviselni a tudatot, hogy ennyire képes voltam elengedni magamat.
- Igen? - szóltam bele a készülékbe.
- Danielle, azonnal a raktárakhoz kell jönnie. Azt hiszem, akció van - Cool felügyelő hangja élesen hasított a dobhártyámig, józanítóan hatva érzékeimre.   
Letettem a telefont, majd bocsánatkérő mosollyal az arcomon futásnak eredtem.
- Majd este találkozunk - kiáltottam a fűben heverő Kevin felé, aki elképedt ábrázattal, döbbenten bámult távolodó alakom után.
Lehet, hogy már nem is találkozunk? Ha sikerül elkapnunk a gyilkost, még a mai nap folyamán dobbantunk erről a helyről. Akkor végre mindenki megtudja az igazságot, én pedig visszatérhetek a munkámhoz, a lakásomba és az ágyamba.
Ember tervez…
Tudjátok a végét. A nevemben két isten neve szerepel, de úgy tűnik, egyik sem kedvel igazán.

4.

    
A felügyel a raktár falához simulva állt, fegyverrel a kezében. Owen az egyik közeli padon ült, látszólag a gondolataiba merülve, igazából a környéket figyelve. A felügyelőhöz futottam, majd nesztelenül megállapodtam az egyik csupasz falnál.
- Mi a helyzet uram? - suttogtam, tekintettemmel felmértem a környéket, szerencsére senkinek nem jutott az eszébe errefelé sétálni. Ha pedig mégis, arra ott van Owen.
- Körülbelül tízen tartózkodnak bent. Két lány megfelel a személyleírásodnak. A többiek ismeretlenek.
- A raktár pont megfelelő hely egy gyilkosság elkövetéséhez - bólintottam felkészülve az akcióra - Csendes hely, távol az egyetem épületeitől.
- Maga kint marad Danielle Owennel együtt - már éppen készültem közbevágni, amikor rám villantotta azt a bizonyos tekintetét. Azt a bizonyosat, amitől még a seggemen is feláll a szőr. Így inkább csendben maradtam és hagytam, hogy befejezze a mondatot.
- Ha netalán bakot lőnénk, maguknak megmarad az inkognitójuk.
Meg kellett hajolnom az elme oltáránál. Halkan Owenhez kocogtam, miközben a telefonomat készenlétben tartva, árgus szemekkel figyeltem az akciót. Bekapcsoltam a rádiót, nem szerettem volna egyetlen mozzanatról sem lemaradni, ha már aktív résztvevője nem lehettem a történéseknek.
- Owen, Maat. Maguk menjenek valami kevésbé feltűnő helyre. Nem szeretném, ha a madárkáim gyanút fognának.
Elbújtunk a fák rejtekében, Owen a földön guggolt, én mellette térdeltem.
- Ha szólok, behatolunk. Három, kettő, egy…
Hatalmas csattanást hallottam, mint, amikor az ajtó kiszakad a helyéről, majd a rendőrök elözönlötték a termet.
- Rendőrség! Dobjanak el mindent a kezükből! Kezeket fel!
A zűrzavar még az adáson keresztül is hallható volt. Rémült női sikolyok, egy kétségbeesett menekülési kísérlet, de senki nem juthatott át a védelmi vonalunkon.
- Téves - csendült fel Cool felügyelő fáradt hangja a vonal másik oldalán - Se áldozat, se egy csepp vér. Ez nem az a helyszín és nem azok a madárkák.
Dühösen a földhöz vágtam a vevőt, minden ízemben reszkettem az elfojtott ingerültségtől. Pedig már olyan közel jártam. Azt hittem végre pontot tehetek az ügy végére és most mégsem. A számban megkeseredett a nyál, undorodva a földre köptem, majd Owen döbbent tekintetének kíséretében a telefonomhoz léptem.
Hogy lehet az, hogy nem kaptuk el a gyilkost? Mit csináltak ezek tízen a raktárban? Mi volt az a titokzatos beszélgetés és miért fenyegették meg Adamet, akit később holtan találtam meg a szobámban?
A kérdések megállíthatatlanul ostromolták az elmémet, ahonnan nem jutottak ki, kétségbeesetten vergődtek a hálóban, én pedig legszívesebben ordítottam volna a tehetetlenségtől.
- Mondja Danielle - csendült a felügyelő hangja a vonal túlsó oldalán.
- Kiket fogtunk uram? - kérdeztem remegő hangon, miközben fel-alá járkáltam a fák között.
- Kábítószer készítőket. A fiatalok egy kis mellékes melót vállaltak, hogy kiegészítsék a tandíjukat. Vannak itt orvostanhallgatók, vegyészek és fizikusok. Egész szép kis laboratóriumot rendeztek be.
Tehát semmi nem ért véget. Nem jutottunk egy fikarcnyit sem előbbre. Egy helyben toporgunk, miközben a szar egyre csak növekszik körülöttünk. Csak meg ne fulladjunk benne.

5.

Az esti órákat teljesen kihagytuk, ugyanis részt akartam venni a kihallgatásokon. Az nem lehet, hogy senki nem tud semmit. A tükör másik oldalán álltam, mellettem a hadnaggyal, aki a szája szélét rágcsálta, melle előtt összefont kézzel az egyik falnak dőlt. Én nem voltam képes lenyugodni, fel-alá járkáltam a helységben, miközben le nem vettem volna a tekintetem a tükör másik oldalán, az asztalnál ülő szőke hajú lányról.
Én kértem, hogy vele kezdjék a kihallgatást, ugyanis már előző este ő tűnt a legsebezhetőbbnek, a leggyengébb láncszemnek.
Drogüzem az egyetemen? Már előre láttam a szalagcímeket az újságok címlapján. Az év botránya, kisvárosunkban. Fiatal diákok, akik kábítószer készítéssel keresik a kenyerüket,  akik mások életét kockáztatják a rossz minőségű árukkal. Hányingerem volt tőlük.
A lány a túloldalon kétségbeesett tekintettel várt, körmeit rágcsálva próbált megnyugodni. Nem szerettük volna megkönnyíteni a helyzetét. Igenis érezze rosszul magát, rettegjen a következményektől, a tettétől. Ha már az összeomlás szélén áll, beküldjük az egyik nyomozónkat, aki kihallgatja. Onnan már gyerekjáték lesz.
Owen mellém settenkedett, lehelete megborzolta csupasz bőrömet, engem pedig kirázott a hideg. Megijesztett, észre sem vettem, hogy mögöttem áll.
- Na, milyen volt az ebéd? - kíváncsiskodott, arcán gúnyos mosollyal.
- Képzeld el, hogy jó. Kevin nagyon értelmes és rendes srác.
- Azt láttam tegnap - dülöngélni kezdett, arcát eltorzította, ahogy egy részeget utánoz az ember.
- Ez nem vicces. Ma teljesen más volt. Olyan… olyan felnőtt és férf… - elnyeltem a mondat végét, éreztem, hogy a kislábujjamig pirulok, amit Owen rögtön levett.
- Csak nem kezdesz belezúgni az ovisba? - nézett rám elkerekedett szemekkel, döbbenten.
- Szerintem nincsen közöd hozzá - vágtam az arcába sértődötten, tekintetem tüntetően a másik szobában ülő lányra vetve.
Úgy tűnik megleptem a hadnagyot ezzel a kijelentéssel, de őszintén szólva engem is váratlanul ért a kijelentés. Nem voltam belezúgva a srácba, de azt hiszem tetszett. Azt hiszem. Megijesztett, hogy mennyire belelát a vesémbe, hogy mennyire kiismert néhány röpke találkozás alatt. Owen nem volt képes rá, vagy csak nem hangoztatta.
A szőke hajú lány, mint megtudtam Diana Smith, az asztalra borulva zokogott. Eljött az idő. Thomson, Cool felügyelőre nézett, aki beleegyezően bólintott, majd elhagyta a szobát. Kisvártatva megjelent a fal túlsó oldalán, a lány pedig könnyes szemekkel ártatlanul pislogott rá.
- Üdvözlöm Miss. Smith. A nevem Thomas Thomson hadnagy. Én fogok beszélgetni magával.
- Jó estét - szipogott a szépség, szőke haját hátravetve, kezeivel letörölve a sós folyamot az arcáról - Azt hittem már nem is jön senki.
- Elnézést kisasszony, de még volt egy kis dolgom - egy lehengerlő bájos mosoly csak a lánynak, hogy elaltassa a figyelmét, lekenyerezze, hogy aztán lecsaphasson rá és kegyetlenül a földbe döngölhesse.
Felháborítónak és gusztustalannak hangzik, de a módszer működik és én azon a véleményen vagyok, hogy akinek vaj van a füle mögött az meg is érdemli. Diana Smith sem az az ártatlan kislány, akinek látszik. Hiába pislog itt a hatalmas szempilláival, gyűrögeti a ruháját, akkor is csak egy bűnöző, aki kábítószereket állított elő és adta tovább, hogy később egy ember tönkretegye vele az életét.
- Mióta állítanak elő kábítószereket Miss. Smith - vágott bele a közepébe Thomson, az asztalra könyökölve, mélyen Diana szemébe nézve.
- Én nem… - motyogta az orra alatt, de Thomas dühösen az asztalra csapott.
- Ne ködösítsen kisasszony, mert azzal csak rontja a helyzetét. Kipakol nekem minden fontos információt és enyhítést kérek a bírónál.
- Néhány hónapja - válaszolt engedelmesen, még mindig remegő hangon.
- Hányan vettek részt benne?
- Tizenegyen.
- Miért gyilkolták meg Adam Longot, Laura Reynoldsot és Eric Larssont? - ordított rá Thomson dühösen.
- Mi nem gyilkoltunk meg senkit - omlott össze a lány, vállait rázta a zokogás, tenyerébe temette az arcát, takarva vörösre sírt szemeit.
Thomas ránk nézett, megvonta a vállát, majd visszaült a lány elé.
- Nyugodjon meg Miss. Smith. Nem akarom bántani. Szeretném, ha elmondaná, amit tud. Ismerte Adam Longot?
- Igen - bólintott a lány könnyei tengerében.
- Mikor látta utoljára a fiatalembert?
- Tegnap a bulin még találkoztunk. Azt mondta fél, hogy le fogunk bukni a kábítószer biznisszel és igaza is lett.
- Ezek után hova ment Mr. Long?
- Azt mondta fáj a feje, ezért visszament a szobájába.
- Ismer valakit, akinek érdekében állt a halála?
- Dehogyis - nézett elkerekedett szemekkel Thomsonra a lány - Nem barátkozom gyilkosokkal.
Thomas elmosolyodott, mint amikor az oroszlán látóhatárán feltűnik a gazella.
- Vagy csak nem sejti, hogy ki is valójában.




6.


A kihallgatás még elhúzódott egy darabig, de nem jutottunk előbbre vele. Elfogtunk egy kábítószer készítő bandát, de egy gyilkosokból álló társaság még mindig szabadlábon van. Úgy tűnt nekem kell kezembe vennem az ügyet, szépen visszahúzni a belem az egyetemre és kifaggatni Adelphe-t, aki viszont többet tud annál, mint amennyit elmond.
Szembe kell néznem Kevinnel, akinek azt ígértem, hogy este találkozunk. Éjfél van. Ideje lenne visszatérni a szobámba és aludni egy jót, mert megint álmos leszek és morcos. Tegnap is a rendőrőrsön töltöttem az éjszakát, ma is. Mint a régi szép időkben. Reméltem azt a jelentést, amit elvileg hétfőn kellett volna leadnom, a főnököm elfelejtette vagy másra ruházta rá, én biztos, hogy nem írom meg.
Holnap meg kell keresnem Nikki Davidsot is, Laura Reynolds volt szobatársát, hogy elbeszélgessek vele, hátha tud valamit a gyilkosságról, amit mi nem. Próba cseresznye. Fáradtan vánszorogtam Owen mellett, egészen a kocsiig, ahol is kijelentettem, hogy ő vezet. Nem ellenkezett ugyanis még soha nem hallotta a számból ezt az utasítást.
Bevágódtam a puha ülésre, összébb húztam Mark kabátját a testemen. Megcsapott a vadító illat, amitől elolvadok, de most dühösen elhessegettem magamtól az ábrándokat. Nincsen szükségem rájuk, hiszen Owen számára olyan vagyok, mint egy testvér. Nem egy nő, hanem egy kislány. Néhány könnycseppet megérne a dolog, de most nincsen rá időm, későbbre hanyagolom a dolgot.
- Valami baj van Danielle? Olyan szótlan vagy tegnap óta - Owen hangja távoli volt és sértődött.
Azt hiszem majdnem elaludtam. Laposakat pislogva feljebb ültem, majd hunyorogva próbáltam betájolni a hadnagyot.
- Tessék?
- És még nem is figyelsz rám - dörmögött a láthatatlan bajsza alatt, erőteljes éllel a hangjában - Mondom, valami baj van, mert tegnap óta alig szólsz hozzám. 
- Azért nem kell üvöltözni, hallom én - sopánkodtam az éles hangnem miatt - Nincsen semmi baj, miért lenne?
Miért is? Nem is tudom. Talán mert a tegnapi óta kerülöm, ha tehetem, nem viccelődünk és még kimért is vagyok vele szemben. Tudtam én, hogy nem szabad beleszeretni a kollégámba és egyben az egyik legjobb barátomba. Abból jó dolog nem sülhet ki és mint a mellékelt ábra mutatja tényleg nem is sült. De ezt persze nem mondtam ki hangosan.
- Álmos vagyok - nyöszörögtem fájdalmas hangnemben - Aludni akarok, elegem van ebből az egész szarságból.
Owen elmosolyodott, majd megpaskolta a vállamat.
- Na, ez már az én Danielle-em. Tudnád mennyire hiányoztál.
Ezt már nem bírtam ki nevetés nélkül és amennyire fáradt voltam, abba sem tudtam hagyni. Marknak úgy tűnt tetszett, mert egész úton piszkált, pontosan úgy, mint régen. Már nem is volt olyan borzasztó a közelsége.