2012. augusztus 2., csütörtök

Az üzenet 2.


2.

Kellemes szellő simogatta az arcomat miközben várakoztam. Owen kisvártatva megérkezett. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, egy szál trikóban és farmerban feszített előttem. Elmosolyodtam sebtében elkészült kinézetén. Még így is tökéletesen nézett ki.
− Mi olyan vicces? − nézett rám morcosan a hadnagy.
− Semmi − tértem észhez egy pillanat alatt, arcomra erőltetve egy komorabb kifejezést. − Induljunk.
Visszatértünk az épületbe, ahol azonnal megcsapott a hűs levegő. A folyosók üresek voltak, az épület minden lakója az igazak álmát aludta vagy a szobájában tanult. Elindultunk az alagsor felé, ahova egy keskenyebb lépcső vezetett le. A hadnagy elővett egy elemlámpát, azzal világítva utunkat a sötétségbe. Nem akartuk feleslegesen felhívni magunkra a figyelmet.
A lámpa fénye végigfutott a kövezeten és elnyelődött a szirupos sötétségben.
− Hátborzongató. − szólalt meg Owen, miközben vacogott a hűvös levegőtől.
A folyosón használaton kívüli bútorok sorakoztak rendezetlenül. Porlepte felszínükre néhány humoros diák obszcén üzeneteket és rajzokat kreált. Hamarosan felbukkantak előttünk a folyosóból nyíló lezárt ajtók. Néhánnyal hiába próbálkoztunk, kulcs nélkül nem mentünk vele semmire. A folyosó elkanyarodott, mi pedig némán követtük az útját. Hamarosan zsákutcába jutottunk, egyetlen esélyünk, az utolsó ajtó kegyetlenül és gúnyosan csapódott az arcunkba.
Ujjaim rásimultak a hűvös kilincsre, majd mély levegőt véve lenyomtam azt. Az ajtó olajozatlanul nyikorogva kitárult előttünk. Arcomat megcsapta a hideg levegő, orromat pedig egy utánozhatatlanul fémes szag kerítette hatalmába. A hadnagy lámpája lassan futott végig a helységen, hogy megállapodjon a középen kifüggesztett holttesten.

3.


Nem ért váratlanul a látványa, még csak meg sem tántorodtam a szagtól. Elvettem Owen kezéből az elemlámpát, majd közelebb léptem hozzá és tüzetesebben átvizsgáltam. Fiatal lány volt az áldozat. Éjfekete haja kócosan omlott az arcába, vakítóan kék szemei üvegesen meredtek a padlóra. Körülöttem megannyi lábnyom hevert, rendezetlenül. Lámpám fénye visszatért az áldozathoz, tovább folytattam a vizsgálódást.
A lány sápadt bőrén apróbb vágások húzódtak, testén egy orvosi köpenyt viselt. A hasánál egy termetes véres folt jelezte halálának okát, én pedig óvatlanul félrehúztam a nedves szövetet. A belek megkönnyebbülten, engedelmeskedve a gravitációnak, elindultak a padló felé.
− Jézusom! − Owen elborzadva nézte a történéseket, majd megzabolázva arcizmait, közelebb lépett hozzám.
− A mocsok szemétláda. − sziszegtem dühösen, kezeimmel a telefonom után kutatva.
Jó pár métert megtettem, mire találtam térerőt, ebben az istenverte alagsorban. Azonnal tárcsáztam a felügyelőt. Álmos hangja kisvártatva felcsendült a vonal másik végén.
− Már előre rettegek a mondanivalójától Danielle. Ha maga hív, abból biztos nem születésnapi meghívás lesz. − szólalt meg köszönés helyett.
− Sajnálom uram, hogy ilyen későn zavarom, de adódott egy kisebb probléma. −  zavartalanul eldaráltam a mondanivalómat.
− Hallgatom. − mélyet sóhajtott. Magam előtt láttam kétségbeesett arcát, zaklatott tekintetét és zilált külsejét. Mindannyian kezdtük úgy érezni, hogy ez az ügy túlnő rajtunk. Személy szerint teljes sötétségben tapogatóztam, lámpám fénye néha beleakadt egy-egy áldozatba.
− Üzenetet kaptam tőle. − kezdtem, miközben próbáltam rendszerezni a gondolataimat. − Az üzenetét követve kilyukadtunk a D épület alagsorában. A folyosó végén van egy nyitott ajtó, a holttest a helység közepén lóg, felfüggesztve.
− Üzenetet kapott? − Cool felügyelő hangja döbbentnek tűnt.
− Igen, úgy tűnik lebuktunk. A gyilkos vagy a gyilkosok tudják ki vagyok és egy morbid játékot űznek velem.
− Tűnjenek el onnan. Azonnal küldök egy csapatot és elszállítják a testet.
− Igenis. − leheltem engedelmesen és végtelenül kimerülten.
Lerakni készültem a telefont, amikor a felügyelő hangja megállított.
− Danielle, kérem tegyenek valamit. Öreg vagyok én már ehhez. Lassan az összes hajszálam kihullik, a szívem is gyengélkedik. Rúgják seggbe az egész elcseszett bandát. Hívjon, ha jutottak valamire.
A vonal megszakadt még mielőtt reagálhattam volna rá bármit is.
− Induljunk. − intettem Owennek, aki engedelmesen, minden okvetlenkedés nélkül követett.

4.

A szobámban ültünk, mikor mentőautók és rendőrautók tűntek fel a láthatáron. Csendesen, minden fény- és hangjelzést mellőzve. Owen, tenyerébe hajtott fejjel szuszogott, teste megtört volt, egész lényéből áradt a kétségbeesés. Bennem semmi nem tört el, áldozatról áldozatra erősebb voltam és hevesebben lobogott bennem a bosszú és az igazság tüze. Nem hagyom, hogy szórakozzanak velem.
Tudtam, hogy az egész ügy valamilyen szinten kötődik hozzám. Az áldozatok a közelemben, az üzenet, az egész szituáció ismerős volt és ez kezdett nyugtalanítani. Agyam hevesen tiltakozott, mintha próbált volna megkímélni egy kellemetlen emléktől. Tudtam, hogy szükségem van egy kis alvásra, hogy felfrissítsem az elmémet, így beágyaztam magamnak.
− Nem maradnál itt éjszakára? − kérdeztem a hadnagytól, félénken elfordítva a fejem. − Képtelen lennék egyedül aludni.
− Persze. − fáradt, törődött mosollyal az ágyam szélére ült, majd ledobta magáról a pólóját és a nadrágját.
Nagyot nyelve a fal felé fordultam, miközben hevesen dobogó szívvel vettem tudomásul, hogy forró teste az enyémhez simul. Alhasam összerándult az érintésétől, kibírhatatlan vágy tombolt bennem, feledtetve minden félelmemet. Lassan felé fordultam, tágra nyílt szemekkel az övébe néztem. Ő sem aludt, meredten bámulta a testemet, pulzusa lüktetése egybeolvadt az enyémmel. Óvatosan végigsimította az arcomat, majd közelebb fészkelte magát hozzám. Ajkainkat néhány milliméter választotta el egymástól, éreztem a forróságot, amely előtört közülünk. Owen áthidalta a köztünk lévő milliméternyi távolságot, majd hevesen az ajkamra tapadt. Elfojtott vágyaink utat törtek maguknak, majd elsöpörtek mindenfajta gátlást és aggályt.
Az utolsó ruhadarabomat szaggatta le rólam, amikor az agyam vészt kezdett riadózni. Eltoltam magamtól a hadnagyot, szinte kapkodtam a levegő után. Mellkasom emelkedett és süllyedt, bőröm kibírhatatlanul parázslott Owen érintésétől.
− Nem. Ezt nem szabad. − nehezen ejtettem ki a szavakat, testem sértődötten összerándult.
− Miért? − A hadnagy ismét rohamot indított felém, de időközben felépítettem a bástyáimat, így könnyedén levertem a támadását.
− Kollégák vagyunk. Nem szabad összekevernünk a munkát a magánélettel.
− Egyetlen éjszaka nem tesz tönkre semmit.
− De én nem vagyok és nem is akarok egy lenni a sok közül. Igazán megérthetnéd.
Owen a hátára fordult, kezeivel takarta az arcát, miközben szíve hevesen vert.
− Hamarabb is szólhattál volna. Mindjárt szétrobbanok.
Felült, majd magára kapta a ruháit.
− Hova mész? − kérdeztem összeszorult torokkal.
− A saját szobámba. Képtelen lennék elaludni melletted.
Némán figyeltem, ahogy elhagyja a szobát. A szívem a torkomban verdesett, szárnyakat kapva szabadulni akart rideg testemből. Meg tudtam érteni. Esélyt sem adtam neki arra, hogy boldog legyen, vagy összetörjön.

5.

A nap már magasan járt, amikor magamhoz tértem ájulásszerű álmomból. Kikeltem az ágyból, majd automatikusan a fürdőszoba felé vettem az irányt. Megengedtem magamnak a vizet, ruháimat levetve aláálltam. Arcomat a csempének vetettem, próbáltam feltöltődni a hideg zuhany által. Megtörtént az amire vágytam és én ellöktem magamtól a lehetőséget. Nem tudtam, ezek után hogy nézzek a hadnagy szemébe.
Merengésemből a szomszéd szobában csörgő telefonom szakított ki. Elzártam a csapot, majd törülközőt csavarva magam köré, kisétáltam. Az apró készülék eszeveszetten rezgett az ágyon, én pedig egyetlen gombnyomással elnémítottam.
− Igen? − szóltam bele, nem túl barátságosan.
− Szia Dan, itt Kelly.
Minden dühöm egy csapásra elpárolgott, végre mosoly görbítette a számat és nem a szomorúság.
− Mikor jöttél haza? − kérdeztem izgatottan.
− Tegnap este. − elnémult, habozni látszott, én pedig tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Ismertem minden mozdulatát, mondatát és rezzenését.
− Mi a baj Kelly? Csak nem Rob? − Robert, Kelly expasija volt, aki nem bírta elviselni a szakítást és folyamatosan zaklatta a barátnőmet. Rendőrségi ügy lett belőle, azóta Rob meg sem közelítheti a lányt. Ha megpróbálja, velem gyűlik meg a baja.
− Nem. − válaszolt kurtán, majd mély levegőt vett. − Dan, úgy gondoltam, hogy átjövök hozzád és rendbe vágom ezt a disznóólat, de…
− Mi de? − nevettem fel, barátnőm szavába vágva. − Rájöttél, hogy ez a káosz még a te képességeiden is túltesz?
− Dan! − csattant fel Kelly határozottan. − Hallgass már végig! Valaki betört a házadba. Minden fiók kirámolva, a falak összefirkálva fenyegető üzenetekkel.
− Azonnal ott vagyok. − vágtam rá azonnal, majd lecsaptam a telefont.  
Magamra rángattam az első ruhadarabot, amit találtam az ágyam mellett, majd kikocogtam a folyosóra. Menetközben tárcsáztam a felügyelőt, aki elsőre felvette.
− Akarom én hallani a mondanivalóját? − sóhajtott bele a vonalba.
− Betörtek a lakásomba. A barátnőm a ház előtt van, ma reggel vette észre. Kérek néhány helyszínelőt. − válaszra sem méltatva lecsaptam a telefont, majd vágtattam tovább.
Lefutottam a lépcsőn, majd a szabadba érve elbizonytalanodtam. Az iskolába Owen kocsijával érkeztem, de az ő segítségét nem szerettem volna a tegnapiak után igénybe venni. Kétségbeesetten kutattam egy ismerős arc után. Szerencsétlenségemre Kevin jelent meg előttem, érdeklődve figyelve verejtékező arcomat.
− Valami baj van Danielle? − lépett közelebb hozzám, hűvös tenyerét a karomra helyezve.
− Azonnal szükségem van egy fuvarra. − vágtam rá gondolkodás nélkül.
− A kocsim az erdő szélén parkol, ha gondolod… − nem hagytam, hogy befejezze a mondanivalóját. Karon ragadtam és vonszolni kezdtem az általa mutatott irányba. Mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, a tegnapi éjszaka után némi déja vu érzés kerített hatalmába. De míg előző nap a vágytól és az izgatottságtól, addig ma a félelemtől és a kétségbeeséstől vert hevesebben a szívem.
Kevin engedelmesen loholt utánam, miközben próbálta felvenni velem a kapcsolatot.
− Elmondanád mi történt? − kérdezte könnyedén, mintha napi szinten tíz kilométereket futna.
− Majd a kocsiban. − dörrentem rá barátságtalanul. 
Kevin nem firtatta tovább a dolgot. Sértődötten loholt mögöttem, tekintete égette a tarkómat.
Hamarosan megérkeztünk az erdőhöz, mellette négy-öt kocsi parkolt, én pedig türelmetlenül toporzékoltam a fiú mellett. Nagy nehezen előkaparta a kulcsot, majd bevágódtunk az ülésre. Kezemmel szorítottam a telefonomat, miközben a szívem ezerrel verdesett. Amikor elindultunk, Kevin felém sandított.
− Most már elmondanád, hogy mi történt? − kérdezte idegesen.
− A város felé hajts, majd mondom az utat. − feleltem barátságtalanul.
Kevin óriásit fékezett, ha nincsen a biztonsági öv, lefejelem a kesztyűtartót.
− Addig nem megyek tovább, amíg el nem árulod, hogy mi történt.
− Betörtek a lakásomba! − üvöltöttem rá mérgesen, majd intettem, hogy haladjunk tovább.
− Nem tudod, hogy ki lehetett?
− Kevin, ha tudnám, hogy ki volt, már régen az őrsön csücsülne.
− Ötleted sincsen? Gondolom elég sok ellenséged van. Nem csuktál le valakit, aki most szabadult?
Elmerengtem a kérdésén, majd meg kellett állapítanom, hogy az „áldozataim” vagy meghaltak, vagy soha az életben nem szabadulnak ki.
− Nem tudok róla. − feleltem inkább kurtán.
− Zűrös egy csaj vagy te. − nézett rám döbbenten.
− Nekem mondod?
Az erdő lassan eltávolodott tőlünk, a fák lemaradoztak mögöttünk, én pedig sztepptáncot jártam az ujjaimmal a telefon kijelzőjén. Miért nem hívnak? Már biztos kiértek a helyszínre. Mi a fene folyik körülöttem? És miért pont most kell mindennek a nyakamra szakadnia?
A családom nem volt biztonságban. A telefon megpördült a kezemben, majd azonnal tárcsáztam a bátyám számát. Jaret autószerelőként dolgozott a szomszéd városban, felváltva vigyáztunk apánkra, aki az agyvérzés következtében elég instabillá vált fizikailag és lelkileg egyaránt. A telefon kicsöngött, majd hosszú másodpercek múlva, testvérem végre felvette a készüléket.
− Mondd, te gyagyás.
Ez volt ő. A kedves testvér, aki kedvenc − és egyben egyetlen − kishúgát ilyen szeretetreméltó becenevekkel látta el. Voltam én gyagyás, szaros, ámokfutó és még ki tudja mi.
− Azonnal meg kell látogatnád apát. − vágtam bele rögtön a közepébe.
− Ha nem tudnád, éppen dolgozok. Valamiből meg kell élnem hülye lány.
− Jaret, nem érek rá viccelődni, nagyon fontos lenne. Betörtek a lakásomba, felforgatták az egészet és kedves üzeneteket hagytak a falamon. Félek, hogy a családomon akarnak majd bosszút állni.
A vonal másik felén testvérem mélyet sóhajtott, majd komolyabb hangnemre váltva végre megszólalt.
− Azonnal megyek. Mibe keveredtél már megint kislány? Ugye tudod, hogy…
− Igen Jaret, tudom. Múltkor lefagytam, de most nem fogok. Sajnálom.
Testvérem letette a telefont, én pedig percekig hallgattam a sípolást. Utáltam, hogy ők isszák meg a levét annak, hogy bűnözőkkel van dolgom, de nem tehettem semmit. Meg kell védenem őket és ez a lényeg.
Reméltem, hogy a betörő nem szándékozik bántalmazással, ne adjisten gyilkossággal súlyosbítani a tettét.
Végre az ölembe ejtettem a telefonomat, mire Kevin ismét betámadott.
− Nem is tudtam, hogy van egy testvéred.
− Sok mindent nem tudsz rólam. − feleltem komoran.
Nem szerettem, amikor egy pasi az életemben kezdett el vájkálni. Nem mintha sok pasival jutottam volna el erre a szintre. Szerettem megtartani a távolságot addig, amíg nem fordul véresen komolyra az ügy. A családom hozzám tartozik és nem a pasimhoz. Semmi közük hozzá.    
 − Én csak segíteni akarok neked Dan. Ne engem bántsál az miatt, ami történt.
Elszégyelltem magam, mire az arcom kipirult és lángolni kezdett.
− Sajnálom. Ideges vagyok és ilyenkor nem nézem, hogy kibe rúgok bele.
− Apukád jól van? − kérdezte megenyhülve.
− Remélem, a bátyám most megy hozzá megnézni.
− Nem lesz semmi baj. − Ajka megnyugtató mosolyra húzódott, engem pedig ismét elöntött a pánik.
Akármit is csinált Kevin, vagy én, nem tudtam kiverni a fejemből a hadnagyot. Ami az éjszaka történt pedig… Villámgyorsan észhez térítettem magam és az útra koncentráltam.
− A következő elágazásnál balra.
Kevin biccentett, majd engedelmesen befordult. A telefon váratlanul kezdett el csörömpölni, kis híja volt, hogy nem hajítottam el.
− Igen?
− Szia Dan, Jaret vagyok. Jelentem apa jól van, bár most kissé megrémült és aggódik érted. Van oka rá?
− Nem tudom. Nem értek semmit. Hamarosan hazaérek, felmérem a károkat és átrobogok hozzátok. Remélem akkor már többet fogok tudni.
− Vigyázz magadra, mert még egy ilyen debil húgom nem lesz.
− Köszi Jaret, én is szeretlek.
Letettem a telefont, miközben kezeimmel kalimpálva mutattam Kevinnek az irányt.
− Ha nem gond, hazafelé beugranék az apámhoz.
− Dehogyis, legalább megismerhetem azt az embert, aki egy ilyen csodálatos lányt segített a világra.
− Ezt most fejezd be!
Az eddigi pánikrohamom mellé egy másik is beköltözött. Meg akarja ismerni a családom? De hiszen még engem sem ismer. Jelen pillanatban inkább szembenéztem volna egy tucat sorozatgyilkossal, mint hogy az apám elé cipeljem Kevint.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése