A telefon vad csörömpölésére ébredtem, kapkodva megkerestem, majd szempilláim sűrűjén át megpróbáltam értelmezni a kijelzőn látottakat. Hiába nyomkodtam azonban semmi nem történt, idegesítő hangján továbbra is vijjogott, amíg egy bonyolult ujjszteppel el nem hallgattattam.
Agyam egyetlen pillanat alatt tisztult ki, majd azzal a lendülettel ugrottam is ki az ágyból. Hiszen nekem nemsokára előadáson kell lennem. Menet közben magamra rángattam a ruháimat, majd a táskámhoz mentem. Elővettem egy gumikesztyűt a mélyéről, a kezemre húztam és Adelphe elhagyatott, bűnjelektől hemzsegő ágyához léptem. Az egész garnitúrát úgy ahogy volt megragadtam és a folyosóra cipeltem, ahol begyömöszöltem az egyik szekrénybe. Ha időm engedi vérmintát veszek róla.
A lépcsőhöz robogtam, menet közben vágva be a használt kesztyűt a táskámba. Az épület csendes volt, mindenki az előadótermek mélyén sziesztázott, kivéve engem. Lesiettem a lépcsőn, kivágódtam az épületből és levágtam egy könnyed sprintet a 076-os teremig, ahol a nap első óráját kezdtem. Késve csúsztam be az ajtón, amit a tanár egy dorgáló pillantással díjazott.
Leültem az első szabad helyre, amit találtam, menetközben tekintetemmel kutatva drága kollégámat, aki a hátsó sorban foglalt helyet egy szőke szépség társaságában. Küldtem felé egy sértődött pillantást, majd tüntetően a tanárra szegeztem érdeklődéstől mentes tekintetem.
- Nos miután Miss Maat is megtisztelt minket a jelenlétével talán folytatnám az órát – a tanár hangja gúnyosan csengett, de ez engem most egy cseppet sem érdekelt.
Ujjaimmal unottan doboltam az asztalon, tekintetem cikázott a diákok arcán. Kevin csalódott pillantása azonban megállásra késztetett. Szemeimet lesunytam és próbáltam némi érdekességet felfedezni az asztalomon heverő apró tintafoltban.
Mégis mit keres itt? Hiszen ő nem is erre a szakra jár. A mai fiatalok már bármit megengedhetnek maguknak? Gondolataim messze jártak, amikor egy érdekes mondat ütötte meg a fülemet.
- … Kérdem én, a rendőrség bármit megtehet? – csattant az elmémbe a tanár éles hangja – A gyilkosság nem számít gyilkosságnak, ha egy egyenruhás viszi véghez?
Végignéztem a termen, a diákok arcait egyenként vettem vizsgálat alá. Úgy tűnt elmerengenek a tanár szavain. Na jó, itt jövök én a képbe.
- Azzal, hogy egy egyenruhás használja a fegyverét sokak életét mentheti meg. Ugyanis tudhatjuk, hogy csak végső esetben használhatják, amikor az elkövető az életükre tör – vágtam közbe enyhe éllel a hangomban.
A tanár felém fordította szigorú tekintetét, majd egy halvány mosollyal a szája szegletében közelebb lépett hozzám. Óvatosan az asztalomra helyezte a hátsóját, lábait lazán a mellettem lévő padra hajítva.
- Miss Maat, már hiányoltam a hangját. Örülök, hogy kinyilvánította a véleményét, érdekes hozzáállása van. Szóval Ön szerint egy egyenruhás, aki fegyverrel rendelkezik, a törvény fölött áll?
- Félreértett professzor úr, én csak azt mondom, hogy minden embernek egyenruhától függetlenül joga van megvédeni az életét. Egy rendőr, egy kommandós, egy katona, egy biztonsági őr mind-mind emberek, akiknek fontos és értékes az életük. Ők azok, akik minden nap kockára teszik ezt az illékony dolgot, hogy megmentsék más emberek életét. Ön szerint ez elítélendő?
- Önvédelem? – a professzor megállt egy pillanatra, nyelvével ízlelgetve a szót – Tehát Ön azt állítja Miss Maat, hogy egy egyenruhásnak, lévén, hogy alapkelléke a szolgálati fegyver, joga van azt elsütni? Akkor kérdem én, mégis nekünk ártatlan civil embereknek miért nem adnak fegyvert a kezünkbe, hogy megvédhessük magunkat? Hozzáteszem sokszor az állítólagos megmentőinktől.
Már éppen nyitottam volna a szám, hogy helyre tegyem ezt az álomvilágban élő lelki szegényt, amikor a diáksereg mozgolódni kezdett az óra végét jelző csengetés után. Így csak látványosan összeszedtem a cuccaimat, majd dühös arckifejezéssel kimentem a teremből. A falnak dőlve vártam a hadnagyot, hogy végre kijöjjön és beszélhessek vele.
Kisvártatva meg is jelent, szőke szépségünk társaságában. Gyilkos pillantással illettem a hadnagyot, majd felhúzott szemöldökkel, flegmán a felesleges harmadikra néztem. Alacsony, szolárium barnította bőre volt. Érdekes, hogy manapság egyre több hölgyeményt illettem ezzel a szóval. Napbarnította? Ugyan már… Hiszen a nap régebben nem ugyanezt a funkciót töltötte be, de nem ám. Manapság már télen, a hat réteg ruha rejtekében is barnának kell lenni. Megadóan kifújtam a benntartott levegőt, majd tovább vizsgálódtam.
Vakítóan kék szemei voltak, amelyek elütöttek mesterséges barnaságától és szinte már őszre fakított hajától. A kis szöszi azonban nem hagyta, hogy sokáig vizsgálódjak, mert megszólalt és egyetlen mondattal elküldött a francba.
- Ki ez a toprongyos nő Mark? – kérdezte a hadnagytól, miközben fogaival egy rágógumit nyúzott.
Toprongyos nő? Felhúzott szemöldökkel, halvány mosollyal a szám szegletében álltam, kitörni készülő nevetésemmel küzdve. Owen meg is rémülhetett tőlem, mert villámgyorsan a hölgyeményre mordult.
- Majd következő órán találkozunk, most pedig menj, kérlek.
Elégedetten a távozó lány után intettem, majd levetkőztem jó pofizó énemet, hogy komoran, jéghideg tekintetemet a hadnagyéba mélyeszthessem.
- Most ez komoly Mark? – kérdeztem, kissé unva ezt a színjátékot – Dolgozni jöttünk, te mégis napról-napra más lányt szédítesz. Ez így rohadtul nem kóser.
- Nyugi Dan – csitított a hadnagy meleg tenyerét csupasz vállamra fektetve. Megborzongtam az érintésétől, de már nagyon untam, hogy egy apró gesztussal elintéz mindent.
- Nem! – támadtam rá, egyetlen mozdulattal leütve magamról a kezét – Elegem van, érted? Meg sem kérded milyen éjszakám volt? Hát persze, hogy nem. És neked milyen volt Mark? Meg volt a kicsike? Itt valaki gyilkolászik te idióta seggfej és te a kisujjadat sem mozdítod. A szobatársamat meggyilkolták, a gyilkos könnyedén ki-be járkál a szobámban, de hát istenem kit érdekel? Ha majd legközelebb benéz hozzám, meghívom egy teára.
Hirtelen éles fájdalom hasított a lapockámba, gerincem egyenesbe vágta magát, izmaim megfeszültek. Owen dühösen nézett rám, kezeivel erősen markolva a vállaimat. A fal könnyed érintése hirtelen ért, minden hisztim elpárolgott az éterbe. Viszont a dühöm nem. A lábammal eltoltam magamtól a hadnagyot, majd amikor nem számított rá gáncsot vetettem és a földre terítettem a testét. Harminc elkerekedett szempár figyelte a történteket, amikor magamhoz tértem. Zavartan elmosolyodtam, majd elsimítgatva ruhám gyűrődéseit rájuk mosolyogtam. Bár ezt inkább vicsorgásnak nevezném.
- Csak gyakorolunk a harcművészet órára – löktem oda könnyedén, kissé gyorsabban szedve a levegőt.
A nép lassan szétszéledt a közelünkből, én pedig megkönnyebbülten a falhoz roskadtam kedves kollégám mellé.
- Ezt jó lenne ha befejeznéd – sziszegtem oda halkan – Felhívod a figyelmet kedves kis párosunkra.
Owen nem nézett rám, sértett egójának darabjait keresgélte éppen a padlón, én pedig nem erőltettem. Eljön még az az idő, amikor ő fog sírni utánam. Ennyiben maradtam magammal.
