2011. augusztus 11., csütörtök

Köd lepte elme


1.
 

Owen elkísért az épület elé, ahol kaptam egy cuppanós jóéjszakát puszit. Megvárta, amíg belépek az ajtón, majd ő is elindult a szobája felé. A hold peckesen ült a trónján, a csillagok porcukorként hintették be az eget. Gyönyörű éjszaka volt, lágy szellő borzolta a bőrömet, a tó felszínén tükröződött a táj. Mélyet sóhajtottam, majd beljebb léptem. A liftet a lehető legnagyobb ívben kerültem el, elég volt belőle egy életre, még a hideg is kirázott a gondolatára. Felkocogtam a harmadikra, majd elindultam a folyosón a szobám felé.
Nem tettem meg két lépésnél többet, amikor megtorpantam, kiguvadt szemekkel figyelve a földön kiterülő ismeretlent. Kezem a fegyverem markolatára simult, a szívem hevesen lüktetett börtönében, számban éreztem a félelem ízét, még a nyálam is megkeseredett tőle.
Az nem lehet, hogy a gyilkos megint nálunk csapott le. Nem lehet, hogy megint megöltek valakit. Nem lehet, nem lehet. Próbáltam észrevétlenül a fekete testhez lopózni, miközben a szívem a torkomban dobogott. Előre rettegtem a látványtól, ami majd fogad, amint közelebb érek hozzá.
Már az ajtó előtt jártam, a hold most nem volt bőkezű velem, a folyosót teljes sötétség borította, a villanykapcsoló keresgélésével pedig nem akartam az időt húzni. Essünk túl rajta. Leguggoltam mellé, amikor a test megmozdult. Álmos nyöszörgések közepette felült, majd két feketén csillogó szemeivel értetlenül pislogott.
- Szellemet láttál? – vigyorgott idétlenül, döbbent ábrázatomat figyelve.
Megkönnyebbülten mellé roskadtam, majd amikor túljutottam a kezdeti ijedtségen egy pofonnal jutalmaztam tettét. Meglepődötten az arcát simogatta, ütésemet egy nagy vörös volt jelezte.
- Ezt meg miért kaptam? – pislogott ártatlanul.
- Máskor kétszer is meggondolod, hogy kit ijesztgetsz – förmedtem rá barátságtalanul.
- Elaludtam – nézett rám mérgesen - Rád vártam, de te nem jöttél.
- Rám? – a döbbenettől köpni-nyelni nem tudtam – Hogyhogy?
- Szerettem volna sétálni veled. Délután egyik pillanatról a másikra eltűntél, egész nap téged kerestelek. Megígérted, hogy este találkozunk.
Tényleg tettem valami hasonló meggondolatlan kijelentést. Nem kellett volna. Most mehetek romantikázni, ahelyett hogy aludnék. Nem vagyok én a randizás ellen, de ne hajnali egykor egy kihallgatás után történjen. Kétségbeesett tekintettel néztem rá hátha meghatódik, de nem. A tekintete könyörtelen volt és hajthatatlan.
- Holdfényben is szép a park – állt fel a földről, majd széles mosollyal hozzám lépett.
Próbáltam hátrálni, de az a nyamvadt fal nem engedte. Teste hozzám simult, kezeivel lazán megtámaszkodva az arcomhoz hajolt. Éreztem leheletének simogatását, a vágy vibrálását a bőröm alatt, kettőnk között. Már csak ez kellett. Az érzékeimet nem tudom becsapni, az agyam pedig csak egy dolgon kattogott. Csókold meg. Majd, ha meszet ettem. Nem várta meg, hogy kezdeményezzek, puha ajkai az enyémhez simultak, lágy csókot lehelt rájuk, én pedig éreztem, hogy elválnak egymástól. A félénk csókból aztán erőszakos lett, én pedig a karjaiban pihegtem levegő után kapkodva.
- Mehetünk – vigyorgott rám lehengerlően, éreztem, hogy a végtagjaim önálló életre kelnek.
Némán bólintottam, kezem az övébe simult, majd a lépcsőn találtam magam, amint lefele lépkedek, ki a szabadba.
Hogy engem milyen könnyű elszédíteni. Erősebb jelemnek gondoltam magamat, de a szépen felépített védőbástyáim úgy omlottak össze egy pillanat alatt, mint a kártyavár egy könnyed fuvallatra. Úgy éreztem, hogy teljes mértékben össze vagyok zavarodva. Owen vagy Kevin? Owen esélytelen, anyukám pedig azt mondta, hogy ne fussak olyan szekér után, ami nem áll meg. Ennyiben maradtam.

2.


A hold magasan trónolt az égen, bevilágítva a park minden négyzetcentiméterét. Kevin a balomon ballagott, halvány mosollyal a szája szegletében. Mit nem adtam volna, ha le tudom vakarni onnan. Utáltam megadni magam, de mi mást tehettem volna. Kevin szavai visszhangoztak a fejemben, „Ne legyél annyira rideg Danielle, tőlem nem kell tartanod. Nem akarlak átejteni, se kihasználni”.
Ne legyél annyira rideg Danielle. Nehéz beismerni, de igaza volt. Túlságosan tartok az emberektől, túlságosan elszigeteltem magam a világtól, beletemetkeztem a saját kis életembe, ami hozzá kell tenni, nincs is és én tökéletesen elvoltam ott idáig. Senki nem bántott meg érzelmileg, nem kellett olyan pitiáner dolgokkal törődnöm, mint a szerelem, a lazítás, az élet élvezete. És most minden egy csapásra megváltozott.
Fájdalmas érzetként villant az agyamba a gondolat, hogy mindez csak hazugság, a saját hazugságom. Kevin azt hiszi, hogy én egy átlagos diáklány vagyok, átlagos gondokkal. Pedig nem. Gyilkosságokat nyomozok ki, napi szinten vizsgálok helyszíneket, bámulok halottakat. Amikor hazamegyek, bűzlök a rothadó hullák szagától, az élet szagától. Az életem csupa veszély, amibe nem férnek bele mások. Mert félő, hogy elveszítem őket.
Volt egy olyan ügyem, aminek az lett a vége, hogy az apámat elrabolták és ezzel tartottak sakkban, addig a pillanatig, amíg Owen hősiesen ki nem mentette őt a gyilkos karmai közül. Én pedig mit tettem eközben? Kint vártam, remegő térdekkel, vörösre sírt szemekkel és a körmömet rágtam. Leblokkoltam. Ha nincsen Mark, apám már… Nem is akarok belegondolni. Owennel minden olyan más lenne. Hiszen ő is ugyanolyan életet él, mint én.
Megráztam magam és amilyen gyorsan csak tudtam kipenderítettem a fejemből a hadnagyot. Nem.
Kevin némán menetelt mellettem, tekintetével a holdat méregetve.
- Már régen láttam ilyen szépnek az eget – szólalt meg, gondolataiba merülve. 
- Én még soha nem figyeltem meg, úgy istenigazából.
Kevin megtorpant és megütközve nézett rám.
- Ezt most nem mondod komolyan?
Határozottan bólintottam.
- De.
Megragadta a kezem és a tó mellé cibált. Ott fogta magát és lefeküdt a földre, kezeit a tarkója alá téve tovább nézelődött.
- Gyere ide mellém.
Engedelmesen letelepedtem a földre, a fű hűvösen cirógatott, ami ebben a fülledt hőségben külön jól esett.
- Nem romantikáztál soha életedben? – kérdezte halkan, félénken felém sandítva.
- Nem. Én mindig más voltam, mint a többi lány. A fiúk messzire kerültek, ha szerelemről volt szó. Nem tudták elviselni, hogy…
Hirtelen lenyeltem a mondat végét, majd próbáltam a tekintetemmel az égre koncentrálni. Istenem, hogy lehetek ilyen hülye?!
- Hogy? – fordult felém érdeklődve.
- Hogy más vagyok – intéztem el elég bénán.
Látszott rajta, hogy nem veszi be, de nem adhattam ki magam egyetlen csók miatt. Azzal a nyomozást kockáztatnám, és még Kevin sincsen kihúzva a gyanúsítottak listájáról. Egyetlen pillanatra lazítottam és annak is majdnem csúnya vége lett. Kell ez nekem? Idáig éltem a nyugodt kis életemet, most pedig össze-vissza hazudozok.
 Meleg kéz érintette meg a testemet, majd egy óvatos, de mégis határozott mozdulattal magához húzott. Fejemet a mellkasára hajtottam, karomat félénken átvetettem rajta, szinte éreztem, hogy eközben gúnyosan mosolyog. Azért, mert érzelmi analfabéta vagyok, még nem kell lenézni.
Némán feküdtünk egymás mellett, miközben a hold kékes fénye beragyogta a tájat, én pedig megbabonázva bámultam a jelenséget.
- Ez gyönyörű – nyögtem elképedve.
Kevin nem válaszolt, de amikor ránéztem az arca mindent elárult. A mosoly, ami a füléig húzódott árulkodó volt, egyben dühítő. Már csúnyán akartam nézni, amikor egy éles sikoly hasított az éjszaka csendjébe.
A fájdalom csak úgy sütött belőle, érezhetően benne vibrált a hangjában. A gazdája éppen a kínok-kínját állhatta ki.

3.

Egy percig nem haboztam. Hol volt már a kezdeti vívódás? Egy ember élete függött az elkövetkező percektől, a cselekedeteimtől. Nem érdekelt, hogy ezzel felrúgom az inkognitómat, nem érdekelt, hogy az egész iskola megtudja ki is vagyok valójában. Abban a percben nem. A kabátomhoz nyúltam, majd a zsebéből előhalásztam a szolgálati fegyverem. Kevin döbbent tekintetétől kísérve kibiztosítottam és futásnak eredtem.
Halottam, hogy a srác mögöttem siet, mire hátrafordultam és dühös, lángoló tekintettel ráförmedtem.
- Itt maradsz! Értesítsd inkább Owent – hangom éles pengeként vágott, hirtelen levetkőztem az iménti ellágyult Danielle-t és magamra öltöttem a zsaru énemet. Bevetettem magam a közeli erdőbe, Kevin megtorpant, éreztem értetlen tekintetét a hátamon. Ügyes fiú.  Pont egy civilre van szükségem, na persze. Bőven elég a saját irhámra vigyáznom.
Inam szakadtából futottam, a verejték pár pillanat alatt elöntötte a testemet, az oldalam szúrt, a térdem lüktetett. Régi sérülés, ami nem akar csillapodni, de általában egy térdvédővel és egy alapos bemelegítéssel ki lehet küszöbölni. Hát most nem volt idő se bemelegítésre, se egy térdvédő beszerzésére.
A sikoly vad zokogássá halkult, néha felrémlett, néha teljesen elhalt. Kevés az idő és már lehet, hogy késő. A fák rejtekéből emberek bukkantak elő, fehér köpenyük vakított a kékes fényben. Egy fiatal lány állt a kör közepén a fának szegezve, csuklójából lüktetve tört elő a vér, meztelen teste koszos volt, horzsolások és apróbb vágások borították. Arca rejtve maradt, vörös hajzuhatagától takarva, vállát néma zokogás rázta, amitől még a szívem is összefacsarodott.
Fegyveremet előre tartva cselekedtem, a levegőbe eresztettem egy golyót, figyelmeztetés gyanánt. A köpenyesek felém fordították arcukat, de egyiket sem láttam jól a szemembe világító reflektor miatt. Zöld maszkok takarták a fejüket, egy sapkával kiegészítve, így csak a tekintetük villogott a retinámba.
- Kezeket fel! – kiáltottam harciasan, félig megvakulva az éles fénytől.
Ezen ne múljon, így is leszedek akárkit. A gyilkosok népes társasága megtorpant, megtört a mozdulatuk, némán, idegtépően bámulva az alakom. A félelem felkúszott a torkomon, küzdöttem a rám törő pánikrohammal. Már a gondolattól kirázott a hideg, hogy le kell lőnöm valamelyiküket. Kilkenny halálának emléke az agyamba égett, minden éjszaka kísértett, rágta a lelkem.
Magam előtt láttam, hogy a pisztolyom eldördül egyszer, kétszer, háromszor… Addig lőttem, amíg bele nem ürítettem a tárat. A fegyver üres kattogása térített észhez, a férfi előttem feküdt, a mellkasa egyetlen véres pacává trancsírozva. A testemet beborította a vér, az ő vére.
Ismét az erdőben találtam magam, előttem fehérköpenyes emberek álltak, ijesztően mozdulatlanul.
- Dobják el a fegyvereiket! – próbáltam húzni az időt, amíg megérkezik a felmentő sereg, de a félelem kezdett úrrá lenni rajtam. 
Mit érek én egy tucat emberrel szemben? Hiába van pisztolyom, mire egyet lelövök, már rajtam vannak öten és a testembe mártják a szikéjüket. Egész lényem remegett, de a pisztolyt tartó kezem meg sem rezdült. Na, ez a profizmus. Érezni, de nem mutatni. A tekintetem hideg volt, mint az acél, annyi elszántsággal, amivel folyót lehetne rekeszteni.
Halk léptek ütötték meg a fülem, a hátam mögül jöttek, egyre közeledve. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, meg sem fordulva megszólaltam.
- Fedezz, én leszedem a lányt a fáról.
Semmi választ nem kaptam.
Villámgyorsan megpördültem, de már késő volt. Egy zöld köpeny suhant el előttem, egy kéz lendült, én pedig ájultan zuhantam a rideg földre. A világ megpördült velem, majd a sötétség jótékonyan az elmémre telepedett. Az éles fájdalom, ami a fejembe hasított, tompán lüktetett, hallottam az ér ütemes áramlását a fülemben, minden végtagom ernyedten hevert a puha avarban. A kép megszakadt.

4.


Pokoli fejfájással ébredtem, a tarkóm lüktetett, melegség csurgott végig a nyakamon. Ujjaimmal hátra nyúltam, ragacsos folyadék tapadt rá, vörös színe még a sötét ellenére is virított. Hogy a fene egye meg. Ez holnapra borzalmasan fog fájni. Kevin, Owen társaságában mellettem térdelt, amint felfogtam közelségüket, majdnem elordítottam magam. Minek kell idesettenkedni? Legalább szólhattak volna.
Aggódó tekintetük minden mozdulatomat végigkövette, nem szólaltak meg, várták, hogy én kezdeményezzek.
- Mi történt? – nyögtem fájdalmas fintorral az arcomon, miközben felültem.
- Ezt pont akartam kérdezni – Owen felhúzott szemöldökkel közelebb húzódott, kezeivel végigtapogatta a testemet. Félreértés ne essék, csak megvizsgálta, hogy jól vagyok-e.
- Valaki leütött hátulról. Azt hittem te jössz, de a mellékelt ábra szerint nem.
Az emlékek lassan visszaszivárogtak az agyamba, magam előtt láttam a fiatal lány testét, amint a fának szegezve vonaglik a fájdalomtól. Kis híja volt, hogy nem sikítottam fel. Mi van, ha megölték? Nem voltam képes megmenteni.
- Hol van a lány? – üvöltöttem a hadnagy arcába.
- Milyen lány?
- Aki itt volt, éppen készültek kibelezni. Élve, érted élve akarták kibelezni! – annyira hihetetlen volt már csak a gondolat is, a valóság pedig egyszerűen letaglózó. Milyen beteg elme képes ilyen tettre? És a mi esetünkben többes számban értendő a beteg elme.
- Mire ideértünk már nem volt itt senki rajtad kívül.
Kevin mindeközben némán meghúzódott a háttérben, szomorú tekintete a szívembe hasított. Meg szerettem volna magyarázni mindent, eltűntetni azt a mérhetetlen fájdalmat azokból a szép szemekből. Tettem egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy felálljak, de rossz döntés volt, ugyanis azzal a lendülettel estem is vissza, miközben a fejem szét akart esni darabjaira.
- Kevin… - kezdtem, de a tekintete elutasító volt.
Owen dühösen méregetett, érezte, hogy most nemkívánatos személy a társaságunkban, a felesleges harmadik vagy, ahogy tetszik.
- Megtudhatnám, mi folyik itt? – kérdezte mélyen a szemembe nézve – Ki vagy te?
- A nevem Danielle Púgu Maat, ahogy mondtam. De nem diák vagyok, hanem rendőr és egy gyilkossági ügyben nyomozok – feleltem engedelmesen az arcát fürkészve. Kíváncsi voltam a reakciójára, kíváncsi voltam, mikor rohan el, vártam a porfelhőt, amit maga után kavar.
- Értem – bólintott elgondolkodva – tehát hazudtál nekem.
- Muszáj volt – válaszoltam kurtán.
Őszintén szólva már most elegem volt az egészből. Itt szarozunk miközben egy lány haldoklik vagy már meg is halt. Az életben fel kell állítani a fontossági sorrendet és én már megalkottam a sajátomat.
Óvatosan feltápászkodtam, majd pisztolyomat a kabátzsebembe téve elindultam a kollégium felé. Nem tudtam mit tegyek, nem tudtam merre induljak, de a tehetetlenségbe már belebolondultam.
- Látom a gyávaság nálad fő erény – hallottam a gúnyos hangot a hátam mögül.
- Nem magyarázkodok olyannak, aki nem ért meg.
Owen támadásra készen Kevin mellett állt, láttam rajta, hogy viszket a tenyere, de nem mer kezdeményezni, nehogy megharagudjak érte.
- Az, hogy kik vagyunk, titok – sziszegte a hadnagy fenyegetően, mutatóujját a fiú mellkasába nyomva – Ha ki mersz adni bárkinek, egy pár hónapra sittre váglak. Ne aggódj, bőven elég lesz az a kis idő is.
Miután befejezte, elégedetten utánam indult, tekintetéből sütött a harag, de láthatóan megkönnyebbült. Még egy kolonc van a nyakunkon. Kevin már tudja, hogy kik is vagyunk valójában és egy dühös férfinál nincsen rosszabb. Reméltem megtartja a titkunkat.

5.

Owen már tárcsázta a felügyelőt, én pedig türelmetlenül toporogtam a tó partján. Két órája még itt feküdtem Kevinnel, minden tökéletes volt, végre lazítottam, nem a munkán jártattam az agyamat. A legrosszabbkor jött a lány meggyilkolása. Kegyetlen kijelentés, de az ember nem szeret kiszakadni a felhőtlen boldogságból, hogy a rideg valóság tarajos kövezetére zuhanjon.  
A nap első sugarai lassan áttörtek a horizonton, én pedig még nem is aludtam egy szemhunyásnyit sem az éjszaka. Reggel tíztől órám van a kedves Percy Morgan professzorral, aki a múltkor jól megjegyzett magának. Addig van még négy óra, én pedig már az ájulás szélén állok. Nem túl egészséges, alvás nélkül tengődni három napig.
Leültem a fűbe, arcomat a tenyerembe hajtva vártam, vártam a csodára, hogy minden egy csapásra megoldódjon. Nem tehettem semmit, nem tudtam merre induljak és ez végtelenül dühített. A lány már halott, ebben biztos voltam. A sírás és a fájdalmas, tehetetlen sikoly már a torkomon kapaszkodott, próbáltam lefejteni ujjait a falról, de pokolian nehéz volt. Gyenge voltam, mind fizikai, mind mentális tekintetben.
Owen mellém lépkedett, a fű kétségbeesett nyöszörgéssel adta meg magát a hadnagy súlya alatt. Feltekintettem rá, a nap sugarai körbeölelték a tökéletes arcot, amit a fáradság barázdái szeltek át. Kezét nyújtotta, én pedig elfogadtam segítségét, hogy két lábra vergődjek. Leporoltam magamról a szennyet, a bűnt és a hazugságokat, majd laposakat pislogva Mark felé fordultam.
- Most mi a teendő? – kérdeztem reménykedve a reménytelenben, tekintetemmel az övét fürkészve.
- A felügyelő azt mondta, hogy nem tehetünk semmit. Várnunk kell, amíg felbukkan a hulla.
Dühösen egy kavicsba rúgtam, ami egy dupla bukfenc után a tóban landolt. Mi az, hogy várjunk? Hogy lehetséges ez? Ülünk a hullatenger közepén és vakarjuk a fejünket?
- Én felmegyek és lepihenek. Ha csak három órát is, de aludni fogok – fújtattam, majd köszönés nélkül faképnél hagytam a hadnagyot.

6.
 
Laposakat pislogva léptem be az épületbe, a fáradság kezdett ledönti a lábamról, én pedig némán szuggeráltam őket a kitartásra. Már csak háromemeletnyi séta és nyugovóra térhetnek, kipihenhetik a mai nap fáradságait. A lépcsőházban éles zajként visszhangzottak a lépteim, az egész épület még édes álmát aludta, hogy pár óra múlva felpezsdüljön benne az élet és beinduljon a tanulás. Persze csak képletesen. A tanulás nem, csak a tanulás látszata.
 A vörös hajú lány kétségbeesett, fájdalomtól eltorzult arca villódzott az agyamban, nem tudtam kitessékelni belőle, tekintete sértődött volt és csalódott. Nem tudtam megmenteni, ahogyan a többit sem. Nem vagyok sem Superman, sem Batman, nem feladatom kimenteni mindenkit a gyilkosok karmai közül. De akkor miért ilyen rossz?
A szívem fájdalmasan kalimpált, a levegő bennszorult a mellkasomban, nehezen lépkedtem a lépcsőfokokon. A folyosó a végtelenbe veszett fáradt elmém számára, nehezen tudtam nyitva tartani a szemeimet, álló helyzetben képes lettem volna elaludni. Kezeim a zsebembe mélyedtek, ujjaim ráfonódtak a kulcs hideg fémére. Halk kattanás hasított a csendbe, az ajtó egyetlen nyikkanás nélkül tárult fel előttem. Fáradtan beljebb léptem, útközben rúgva le a lábamról a cipőt. Egyetlen gondolat lüktetett csak bennem, aludni akarok és aludni is fogok.
A szobában vágni lehetett a csendet, volt valami hátborzongatóan természetellenes benne. Fémes íz lopakodott a számba, kesernyés illat férkőzött a szaglójáratomba. A vér szagát bárhol és bármikor felismerem. Ijedten rontottam a parányi helységbe, kezeim automatikusan csapódtak a villanykapcsolóra. A fény elvakított egy pillanatig, de ahogy hozzászoktam az éles világossághoz, észrevettem a véráztatta takarót és lepedőt Adelphe bevetetlen ágyán.
Szívem hevesen verdesett a torkomban, tekintetem vadul cikázott a szobában. Holttestet nem láttam, de a szobatársam nyugodtan alvó alakját sem. Nem tudtam mitévő legyek, nem rohanhattam a rendőrkapitányságra egy fantom gyilkossággal. Cool felügyelőnek már így is elege volt belőlem.
Adelphe ágyához léptem, ujjaim a vérhez érintettem. Nedves volt és meleg, a gyilkos pár perccel ezelőtt hagyhatta csak el a szobát. Vagy lehet, hogy még el sem hagyta? Kezemet óvatosan a pisztolyomhoz csúsztattam, tekintetem vadul cikázott a négy fal között. Próbáltam normálisan lélegezni, csitítgatni vadul kalapáló szívem.
Halkan a keskeny folyosóhoz lopakodtam, a sötétség körbeölelte a fürdőszobát, akárhogy is szimatoltam, nem éreztem vérszagot. Halkan a parányi helységhez sasszéztam, egyik kezemmel a pisztolyt tartva, másikkal a villanykapcsolóra csapva felkiáltottam.
- Kezeket fel!
A szoba ártatlanul villózott előttem, egyetlen lélek nem tartózkodott benne, egyetlen vércsepp nem toccsant a köveken. Hangosan zihálva a falnak dőltem, a fáradság mély árkokat vájt a szemem alá, tükörképem megviselten csapódott az arcomba. Visszasétáltam a szobába, majd az ágyamra vetődtem. Elgondolkodva a tenyerembe hajtottam a fejem, tekintetem Adelphe véres ágyneműjére tévedt. Nem tudtom mi történhetett, de volt egy sanda gyanúm, hogy a kedves szobatársam már nincsen az élők sorában.
Elővettem a telefonomat, ujjaim között morzsolgattam a parányi készüléket, próbáltam eldönteni, hogy mitévő legyek. Holttest nélkül nincsen gyilkosság, habár elnézve a kifolyt vérmennyiséget, itt nem gyilkosság, hanem mészárlás történt. Sajnáltam a fiatal lányt, de belül teljesen üres voltam. Nem jelentett számomra semmit, egy volt a sok közül.
Megráztam a fejem, hogy tovaűzzem a bűnös gondolatokat. Csak a fáradtság beszél belőlem. Óvatosan hátradőltem, szemeimet lehunytam, gondolkodni próbáltam. A sötétség körbeölelt, finoman átkarolt, majd magával rántott a mélybe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése