A parkban kóvályogtunk valami csendes hely után kutatva, miközben a nap felettünk hatos fokozatba kapcsolt. Izzadságcseppek gyülekeztek a homlokomon, igyekeztem felitatni a kezemben szorongatott ruhaneművel, amit néhány méter séta után szinte letéptem magamról. Owen mosolyogva figyelte intenzív szenvedésemet, úgy tűnt neki meg sem kottyan egy kis kánikula.

Egy látszólag kietlen részen megálltunk, én pedig bevetődtem a tölgyfa árnyékába, miközben egy füzettel legyeztem magam. A hadnagy óvatosan mellém telepedett, láthatóan visszavett az arcából az iménti szájkarate hatására.

− Itt már magunk vagyunk – nézett rám vakítóan szürke szemeivel, én pedig egy rövid időre megmerítkeztem örvénylő tekintetében.

Megráztam magam, próbáltam levetkezni Owen kisugárzásának bénító béklyóit, ami nem is volt olyan egyszerű mint azt az ember gondolná. Nyeltem egy nagyot, majd körmeimet a combomba vájtam. Fájt, de hatásos volt.

− Kezd kiesni az irányítás a kezeinkből – kezdtem tüntetően a tavat bámulva.

A nap szétszórta sugarait a környéken. A víz felerősítette a ragyogást, apró csillagok formájában hevertek a felszínén. Gyönyörű volt és egyben vakító. A hadnagy elmerengve figyelte a közelünkben heverésző diákok gondtalan életét. Néha én is azt kívántam, hogy normális életet élhessek. Elegem volt már az emberi kegyetlenségből, a megcsonkított hullákból és az állandó gyomorszorító érzésből. Egy-egy komolyabb ügy után még az élettől is elment a kedvem, arról nem is beszélve, hogy rettegnem kellett a családom biztonsága miatt is. Néhány esetben nem ítélték el a gyanúsítottat, aki bosszút forralva a szeretteimen keresztül próbált fájdalmat okozni nekem.

− Sajnálom, hogy cserben hagytalak − szólalt meg váratlanul Owen.

Fáradtan ráemeltem pillantásomat, minden haragom egy pillanat alatt elpárolgott.

− Most még megbocsátok, de remélem ezentúl mellettem fogsz állni. Ha vége az ügynek akkor annyit csajozhatsz, amennyit akarsz. Persze kizárólag munkaidőn kívül.

− Nem is csajozok olyan sokat − nevetett rám miközben könnyedén meglegyintette a vállamat.

A forróság ismét elöntötte a testemet. Arcomra halvány mosolyt erőltettem. Próbáltam elfedni meredt arcvonásaimat. Ilyen helyzetben mindig a vidámság könnyed álcája mögé rejtőztem.

− Na persze. De, hogy a tárgyra térjünk, a harmadik emeleti folyosón elrejtettem egy bizonyítékot.

− Miért nem juttattad el azonnal Cool felügyelőhöz? − olvadt le a mosoly azonnal a hadnagy arcáról.

− Mert nem volt rá időm. Már így is késésben voltam az óráról. Nagyon jól tudod, hogy ez a tanár pikkel rám. Nem szeretném, ha gyanús lennék bárkinek is. Amúgy is, ha nem tűnne fel, itt csak én dolgozok. Néha te is megmozdulhatnál.

Owen elvörösödött, tekintetét ismét a távolba fordította. Ha szégyellte magát, egyszerűen képtelen volt tartani a szemkontaktust.

− Óra után felhívom a felügyelőt és szólok neki a bizonyítékról. És az áldozat holtteste?

− Ezt próbáltam elmondani neked már a folyosón is. Szobatársam holtteste eltűnt, csak a véres ágyneműje maradt utána.

− Védelemre van szükséged − aggódó tekintete az enyémbe mélyedt − a gyilkos mintha téged pécézett volna ki magának.

− Ez már bennem is felmerült. Szerintem egyszerűen csak tudja, hogy ki vagyok. Az álcám semmit sem ér.

− Beszélned kellene a felügyelővel. Le kellene vennie az ügyről.

− Szó sem lehet róla − csattantam fel − Ez a munkánkkal jár. Folyamatosan veszélyben forog az életünk, ezt a kockázatot vállaltuk, amikor rendőrnek mentünk.

− Makacs vagy és ez egyszer az életedbe fog kerülni. Ami fél éve történt az…

− Butaság volt, tudom − vágtam közbe, növekvő haragom örvényében − Már a fejemhez vágtátok ezerszer. Felelőtlen buta liba vagyok, aki majdnem megölette magát. Öngyilkosságra hajlamos, gyenge lelkivilágú. Hallottam a pszichológus marhaságait is. Nem vagyok nebáncsvirág. Elkövettem egy hibát. Tanultam belőle. Lépjünk tovább.

Az emlékek újult erővel ostromoltak, én pedig próbáltam elhessegetni őket magamtól. De az, hogy az életem újból veszélyben forog, a gyilkos az életemre tör mindent felforgatott.

9.

Délután a felügyelő, díszes kis csapata társaságában megérkezett az egyetemre, majd karon fogták a bizonyítékokat. Még mielőtt elhagyták volna az épületet, Cool felügyelő magánbeszélgetésre invitált a szobámba. Engedelmesen leültem az ágyam szélére, majd intettem neki, hogy foglaljon helyet. Szomorú tekintetével rám nézett, majd a fürdőszoba felé pislogott.

− Aggódunk érted Danielle − barátságos hangneme megrémisztett − A gyilkosságok valahogy mindig hozzád kötődnek, a közeledben történnek. A többiekkel úgy gondoltuk, hogy talán jobb, ha…

− Nem! − csattantam fel ismét, nem törődve a megütött hangnemmel − Tudom, hogy azért teszik ezt velem, mert nő vagyok. Képes vagyok elviselni a nyomást, képes vagyok megoldani az ügyet. Tudom, hogy beszélt Markkal. Ő is csak aggódik.

− Ahogy gondolja Danielle − felállt, majd távozni készült a szobából. Még mielőtt elnyelhette volna a folyosó, visszafordult − Remélem nem nő túl magán ez az ügy.

− Ezt garantálhatom − tekintetem elszánt volt, hangom határozott.

A felügyelő bólintott, majd eltűnt. Megkönnyebbülten, remegő végtagokkal eldőltem az ágyon.

Nem hagyhattam, hogy nőként kezeljenek. Több éve dolgoztam már velük, de még nem sikerült elérnem azt, hogy megbízzanak bennem és egyenjogúként bánjanak velem. A néhány hónapja történtek pedig pont azt bizonyították, hogy alkalmatlan vagyok a feladatra. Szegény Danielle. Lelőtt egy csúnya gonosztevőt és azóta is rémálmai vannak tőle.

Szemeimet lehunytam, próbáltam elmerülni álmaim vattacukor felhős világában.