2011. szeptember 8., csütörtök

7.

A telefon vad csörömpölésére ébredtem, kapkodva megkerestem, majd szempilláim sűrűjén át megpróbáltam értelmezni a kijelzőn látottakat. Hiába nyomkodtam azonban semmi nem történt, idegesítő hangján továbbra is vijjogott, amíg egy bonyolult ujjszteppel el nem hallgattattam.
Agyam egyetlen pillanat alatt tisztult ki, majd azzal a lendülettel ugrottam is ki az ágyból. Hiszen nekem nemsokára előadáson kell lennem. Menet közben magamra rángattam a ruháimat, majd a táskámhoz mentem. Elővettem egy gumikesztyűt a mélyéről, a kezemre húztam és Adelphe elhagyatott, bűnjelektől hemzsegő ágyához léptem. Az egész garnitúrát úgy ahogy volt megragadtam és a folyosóra cipeltem, ahol begyömöszöltem az egyik szekrénybe. Ha időm engedi vérmintát veszek róla.
A lépcsőhöz robogtam, menet közben vágva be a használt kesztyűt a táskámba. Az épület csendes volt, mindenki az előadótermek mélyén sziesztázott, kivéve engem. Lesiettem a lépcsőn, kivágódtam az épületből és levágtam egy könnyed sprintet a 076-os teremig, ahol a nap első óráját kezdtem. Késve csúsztam be az ajtón, amit a tanár egy dorgáló pillantással díjazott.
Leültem az első szabad helyre, amit találtam, menetközben tekintetemmel kutatva drága kollégámat, aki a hátsó sorban foglalt helyet egy szőke szépség társaságában. Küldtem felé egy sértődött pillantást, majd tüntetően a tanárra szegeztem érdeklődéstől mentes tekintetem.
-          Nos miután Miss Maat is megtisztelt minket a jelenlétével talán folytatnám az órát – a tanár hangja gúnyosan csengett, de ez engem most egy cseppet sem érdekelt.
Ujjaimmal unottan doboltam az asztalon, tekintetem cikázott a diákok arcán. Kevin csalódott pillantása azonban megállásra késztetett. Szemeimet lesunytam és próbáltam némi érdekességet felfedezni az asztalomon heverő apró tintafoltban.
Mégis mit keres itt? Hiszen ő nem is erre a szakra jár. A mai fiatalok már bármit megengedhetnek maguknak? Gondolataim messze jártak, amikor egy érdekes mondat ütötte meg a fülemet.
-          … Kérdem én, a rendőrség bármit megtehet? – csattant az elmémbe a tanár éles hangja – A gyilkosság nem számít gyilkosságnak, ha egy egyenruhás viszi véghez?
Végignéztem a termen, a diákok arcait egyenként vettem vizsgálat alá. Úgy tűnt elmerengenek a tanár szavain. Na jó, itt jövök én a képbe.
-          Azzal, hogy egy egyenruhás használja a fegyverét sokak életét mentheti meg. Ugyanis tudhatjuk, hogy csak végső esetben használhatják, amikor az elkövető az életükre tör – vágtam közbe enyhe éllel a hangomban.
A tanár felém fordította szigorú tekintetét, majd egy halvány mosollyal a szája szegletében közelebb lépett hozzám. Óvatosan az asztalomra helyezte a hátsóját, lábait lazán a mellettem lévő padra hajítva.
- Miss Maat, már hiányoltam a hangját. Örülök, hogy kinyilvánította a véleményét, érdekes hozzáállása van. Szóval Ön szerint egy egyenruhás, aki fegyverrel rendelkezik, a törvény fölött áll?
- Félreértett professzor úr, én csak azt mondom, hogy minden embernek egyenruhától függetlenül joga van megvédeni az életét. Egy rendőr, egy kommandós, egy katona, egy biztonsági őr mind-mind emberek, akiknek fontos és értékes az életük. Ők azok, akik minden nap kockára teszik ezt az illékony dolgot, hogy megmentsék más emberek életét. Ön szerint ez elítélendő?
- Önvédelem? – a professzor megállt egy pillanatra, nyelvével ízlelgetve a szót – Tehát Ön azt állítja Miss Maat, hogy egy egyenruhásnak, lévén, hogy alapkelléke a szolgálati fegyver, joga van azt elsütni? Akkor kérdem én, mégis nekünk ártatlan civil embereknek miért nem adnak fegyvert a kezünkbe, hogy megvédhessük magunkat? Hozzáteszem sokszor az állítólagos megmentőinktől.
Már éppen nyitottam volna a szám, hogy helyre tegyem ezt az álomvilágban élő lelki szegényt, amikor a diáksereg mozgolódni kezdett az óra végét jelző csengetés után. Így csak látványosan összeszedtem a cuccaimat, majd dühös arckifejezéssel kimentem a teremből. A falnak dőlve vártam a hadnagyot, hogy végre kijöjjön és beszélhessek vele.
Kisvártatva meg is jelent, szőke szépségünk társaságában. Gyilkos pillantással illettem a hadnagyot, majd felhúzott szemöldökkel, flegmán a felesleges harmadikra néztem. Alacsony, szolárium barnította bőre volt. Érdekes, hogy manapság egyre több hölgyeményt illettem ezzel a szóval. Napbarnította? Ugyan már… Hiszen a nap régebben nem ugyanezt a funkciót töltötte be, de nem ám. Manapság már télen, a hat réteg ruha rejtekében is barnának kell lenni. Megadóan kifújtam a benntartott levegőt, majd tovább vizsgálódtam.
Vakítóan kék szemei voltak, amelyek elütöttek mesterséges barnaságától és szinte már őszre fakított hajától. A kis szöszi azonban nem hagyta, hogy sokáig vizsgálódjak, mert megszólalt és egyetlen mondattal elküldött a francba.
-          Ki ez a toprongyos nő Mark? – kérdezte a hadnagytól, miközben fogaival egy rágógumit nyúzott.
Toprongyos nő? Felhúzott szemöldökkel, halvány mosollyal a szám szegletében álltam, kitörni készülő nevetésemmel küzdve. Owen meg is rémülhetett tőlem, mert villámgyorsan a hölgyeményre mordult.
-          Majd következő órán találkozunk, most pedig menj, kérlek.
Elégedetten a távozó lány után intettem, majd levetkőztem jó pofizó énemet, hogy komoran, jéghideg tekintetemet a hadnagyéba mélyeszthessem.
-          Most ez komoly Mark? – kérdeztem, kissé unva ezt a színjátékot – Dolgozni jöttünk, te mégis napról-napra más lányt szédítesz. Ez így rohadtul nem kóser.
-          Nyugi Dan – csitított a hadnagy meleg tenyerét csupasz vállamra fektetve. Megborzongtam az érintésétől, de már nagyon untam, hogy egy apró gesztussal elintéz mindent.
-          Nem! – támadtam rá, egyetlen mozdulattal leütve magamról a kezét – Elegem van, érted? Meg sem kérded milyen éjszakám volt? Hát persze, hogy nem. És neked milyen volt Mark? Meg volt a kicsike? Itt valaki gyilkolászik te idióta seggfej és te a kisujjadat sem mozdítod. A szobatársamat meggyilkolták, a gyilkos könnyedén ki-be járkál a szobámban, de hát istenem kit érdekel? Ha majd legközelebb benéz hozzám, meghívom egy teára.
Hirtelen éles fájdalom hasított a lapockámba, gerincem egyenesbe vágta magát, izmaim megfeszültek. Owen dühösen nézett rám, kezeivel erősen markolva a vállaimat. A fal könnyed érintése hirtelen ért, minden hisztim elpárolgott az éterbe. Viszont a dühöm nem. A lábammal eltoltam magamtól a hadnagyot, majd amikor nem számított rá gáncsot vetettem és a földre terítettem a testét. Harminc elkerekedett szempár figyelte a történteket, amikor magamhoz tértem. Zavartan elmosolyodtam, majd elsimítgatva ruhám gyűrődéseit rájuk mosolyogtam. Bár ezt inkább vicsorgásnak nevezném.
-          Csak gyakorolunk a harcművészet órára – löktem oda könnyedén, kissé gyorsabban szedve a levegőt.
A nép lassan szétszéledt a közelünkből, én pedig megkönnyebbülten a falhoz roskadtam kedves kollégám mellé.
- Ezt jó lenne ha befejeznéd – sziszegtem oda halkan – Felhívod a figyelmet kedves kis párosunkra.
Owen nem nézett rám, sértett egójának darabjait keresgélte éppen a padlón, én pedig nem erőltettem. Eljön még az az idő, amikor ő fog sírni utánam. Ennyiben maradtam magammal. 

2011. augusztus 11., csütörtök

Köd lepte elme


1.
 

Owen elkísért az épület elé, ahol kaptam egy cuppanós jóéjszakát puszit. Megvárta, amíg belépek az ajtón, majd ő is elindult a szobája felé. A hold peckesen ült a trónján, a csillagok porcukorként hintették be az eget. Gyönyörű éjszaka volt, lágy szellő borzolta a bőrömet, a tó felszínén tükröződött a táj. Mélyet sóhajtottam, majd beljebb léptem. A liftet a lehető legnagyobb ívben kerültem el, elég volt belőle egy életre, még a hideg is kirázott a gondolatára. Felkocogtam a harmadikra, majd elindultam a folyosón a szobám felé.
Nem tettem meg két lépésnél többet, amikor megtorpantam, kiguvadt szemekkel figyelve a földön kiterülő ismeretlent. Kezem a fegyverem markolatára simult, a szívem hevesen lüktetett börtönében, számban éreztem a félelem ízét, még a nyálam is megkeseredett tőle.
Az nem lehet, hogy a gyilkos megint nálunk csapott le. Nem lehet, hogy megint megöltek valakit. Nem lehet, nem lehet. Próbáltam észrevétlenül a fekete testhez lopózni, miközben a szívem a torkomban dobogott. Előre rettegtem a látványtól, ami majd fogad, amint közelebb érek hozzá.
Már az ajtó előtt jártam, a hold most nem volt bőkezű velem, a folyosót teljes sötétség borította, a villanykapcsoló keresgélésével pedig nem akartam az időt húzni. Essünk túl rajta. Leguggoltam mellé, amikor a test megmozdult. Álmos nyöszörgések közepette felült, majd két feketén csillogó szemeivel értetlenül pislogott.
- Szellemet láttál? – vigyorgott idétlenül, döbbent ábrázatomat figyelve.
Megkönnyebbülten mellé roskadtam, majd amikor túljutottam a kezdeti ijedtségen egy pofonnal jutalmaztam tettét. Meglepődötten az arcát simogatta, ütésemet egy nagy vörös volt jelezte.
- Ezt meg miért kaptam? – pislogott ártatlanul.
- Máskor kétszer is meggondolod, hogy kit ijesztgetsz – förmedtem rá barátságtalanul.
- Elaludtam – nézett rám mérgesen - Rád vártam, de te nem jöttél.
- Rám? – a döbbenettől köpni-nyelni nem tudtam – Hogyhogy?
- Szerettem volna sétálni veled. Délután egyik pillanatról a másikra eltűntél, egész nap téged kerestelek. Megígérted, hogy este találkozunk.
Tényleg tettem valami hasonló meggondolatlan kijelentést. Nem kellett volna. Most mehetek romantikázni, ahelyett hogy aludnék. Nem vagyok én a randizás ellen, de ne hajnali egykor egy kihallgatás után történjen. Kétségbeesett tekintettel néztem rá hátha meghatódik, de nem. A tekintete könyörtelen volt és hajthatatlan.
- Holdfényben is szép a park – állt fel a földről, majd széles mosollyal hozzám lépett.
Próbáltam hátrálni, de az a nyamvadt fal nem engedte. Teste hozzám simult, kezeivel lazán megtámaszkodva az arcomhoz hajolt. Éreztem leheletének simogatását, a vágy vibrálását a bőröm alatt, kettőnk között. Már csak ez kellett. Az érzékeimet nem tudom becsapni, az agyam pedig csak egy dolgon kattogott. Csókold meg. Majd, ha meszet ettem. Nem várta meg, hogy kezdeményezzek, puha ajkai az enyémhez simultak, lágy csókot lehelt rájuk, én pedig éreztem, hogy elválnak egymástól. A félénk csókból aztán erőszakos lett, én pedig a karjaiban pihegtem levegő után kapkodva.
- Mehetünk – vigyorgott rám lehengerlően, éreztem, hogy a végtagjaim önálló életre kelnek.
Némán bólintottam, kezem az övébe simult, majd a lépcsőn találtam magam, amint lefele lépkedek, ki a szabadba.
Hogy engem milyen könnyű elszédíteni. Erősebb jelemnek gondoltam magamat, de a szépen felépített védőbástyáim úgy omlottak össze egy pillanat alatt, mint a kártyavár egy könnyed fuvallatra. Úgy éreztem, hogy teljes mértékben össze vagyok zavarodva. Owen vagy Kevin? Owen esélytelen, anyukám pedig azt mondta, hogy ne fussak olyan szekér után, ami nem áll meg. Ennyiben maradtam.

2.


A hold magasan trónolt az égen, bevilágítva a park minden négyzetcentiméterét. Kevin a balomon ballagott, halvány mosollyal a szája szegletében. Mit nem adtam volna, ha le tudom vakarni onnan. Utáltam megadni magam, de mi mást tehettem volna. Kevin szavai visszhangoztak a fejemben, „Ne legyél annyira rideg Danielle, tőlem nem kell tartanod. Nem akarlak átejteni, se kihasználni”.
Ne legyél annyira rideg Danielle. Nehéz beismerni, de igaza volt. Túlságosan tartok az emberektől, túlságosan elszigeteltem magam a világtól, beletemetkeztem a saját kis életembe, ami hozzá kell tenni, nincs is és én tökéletesen elvoltam ott idáig. Senki nem bántott meg érzelmileg, nem kellett olyan pitiáner dolgokkal törődnöm, mint a szerelem, a lazítás, az élet élvezete. És most minden egy csapásra megváltozott.
Fájdalmas érzetként villant az agyamba a gondolat, hogy mindez csak hazugság, a saját hazugságom. Kevin azt hiszi, hogy én egy átlagos diáklány vagyok, átlagos gondokkal. Pedig nem. Gyilkosságokat nyomozok ki, napi szinten vizsgálok helyszíneket, bámulok halottakat. Amikor hazamegyek, bűzlök a rothadó hullák szagától, az élet szagától. Az életem csupa veszély, amibe nem férnek bele mások. Mert félő, hogy elveszítem őket.
Volt egy olyan ügyem, aminek az lett a vége, hogy az apámat elrabolták és ezzel tartottak sakkban, addig a pillanatig, amíg Owen hősiesen ki nem mentette őt a gyilkos karmai közül. Én pedig mit tettem eközben? Kint vártam, remegő térdekkel, vörösre sírt szemekkel és a körmömet rágtam. Leblokkoltam. Ha nincsen Mark, apám már… Nem is akarok belegondolni. Owennel minden olyan más lenne. Hiszen ő is ugyanolyan életet él, mint én.
Megráztam magam és amilyen gyorsan csak tudtam kipenderítettem a fejemből a hadnagyot. Nem.
Kevin némán menetelt mellettem, tekintetével a holdat méregetve.
- Már régen láttam ilyen szépnek az eget – szólalt meg, gondolataiba merülve. 
- Én még soha nem figyeltem meg, úgy istenigazából.
Kevin megtorpant és megütközve nézett rám.
- Ezt most nem mondod komolyan?
Határozottan bólintottam.
- De.
Megragadta a kezem és a tó mellé cibált. Ott fogta magát és lefeküdt a földre, kezeit a tarkója alá téve tovább nézelődött.
- Gyere ide mellém.
Engedelmesen letelepedtem a földre, a fű hűvösen cirógatott, ami ebben a fülledt hőségben külön jól esett.
- Nem romantikáztál soha életedben? – kérdezte halkan, félénken felém sandítva.
- Nem. Én mindig más voltam, mint a többi lány. A fiúk messzire kerültek, ha szerelemről volt szó. Nem tudták elviselni, hogy…
Hirtelen lenyeltem a mondat végét, majd próbáltam a tekintetemmel az égre koncentrálni. Istenem, hogy lehetek ilyen hülye?!
- Hogy? – fordult felém érdeklődve.
- Hogy más vagyok – intéztem el elég bénán.
Látszott rajta, hogy nem veszi be, de nem adhattam ki magam egyetlen csók miatt. Azzal a nyomozást kockáztatnám, és még Kevin sincsen kihúzva a gyanúsítottak listájáról. Egyetlen pillanatra lazítottam és annak is majdnem csúnya vége lett. Kell ez nekem? Idáig éltem a nyugodt kis életemet, most pedig össze-vissza hazudozok.
 Meleg kéz érintette meg a testemet, majd egy óvatos, de mégis határozott mozdulattal magához húzott. Fejemet a mellkasára hajtottam, karomat félénken átvetettem rajta, szinte éreztem, hogy eközben gúnyosan mosolyog. Azért, mert érzelmi analfabéta vagyok, még nem kell lenézni.
Némán feküdtünk egymás mellett, miközben a hold kékes fénye beragyogta a tájat, én pedig megbabonázva bámultam a jelenséget.
- Ez gyönyörű – nyögtem elképedve.
Kevin nem válaszolt, de amikor ránéztem az arca mindent elárult. A mosoly, ami a füléig húzódott árulkodó volt, egyben dühítő. Már csúnyán akartam nézni, amikor egy éles sikoly hasított az éjszaka csendjébe.
A fájdalom csak úgy sütött belőle, érezhetően benne vibrált a hangjában. A gazdája éppen a kínok-kínját állhatta ki.

3.

Egy percig nem haboztam. Hol volt már a kezdeti vívódás? Egy ember élete függött az elkövetkező percektől, a cselekedeteimtől. Nem érdekelt, hogy ezzel felrúgom az inkognitómat, nem érdekelt, hogy az egész iskola megtudja ki is vagyok valójában. Abban a percben nem. A kabátomhoz nyúltam, majd a zsebéből előhalásztam a szolgálati fegyverem. Kevin döbbent tekintetétől kísérve kibiztosítottam és futásnak eredtem.
Halottam, hogy a srác mögöttem siet, mire hátrafordultam és dühös, lángoló tekintettel ráförmedtem.
- Itt maradsz! Értesítsd inkább Owent – hangom éles pengeként vágott, hirtelen levetkőztem az iménti ellágyult Danielle-t és magamra öltöttem a zsaru énemet. Bevetettem magam a közeli erdőbe, Kevin megtorpant, éreztem értetlen tekintetét a hátamon. Ügyes fiú.  Pont egy civilre van szükségem, na persze. Bőven elég a saját irhámra vigyáznom.
Inam szakadtából futottam, a verejték pár pillanat alatt elöntötte a testemet, az oldalam szúrt, a térdem lüktetett. Régi sérülés, ami nem akar csillapodni, de általában egy térdvédővel és egy alapos bemelegítéssel ki lehet küszöbölni. Hát most nem volt idő se bemelegítésre, se egy térdvédő beszerzésére.
A sikoly vad zokogássá halkult, néha felrémlett, néha teljesen elhalt. Kevés az idő és már lehet, hogy késő. A fák rejtekéből emberek bukkantak elő, fehér köpenyük vakított a kékes fényben. Egy fiatal lány állt a kör közepén a fának szegezve, csuklójából lüktetve tört elő a vér, meztelen teste koszos volt, horzsolások és apróbb vágások borították. Arca rejtve maradt, vörös hajzuhatagától takarva, vállát néma zokogás rázta, amitől még a szívem is összefacsarodott.
Fegyveremet előre tartva cselekedtem, a levegőbe eresztettem egy golyót, figyelmeztetés gyanánt. A köpenyesek felém fordították arcukat, de egyiket sem láttam jól a szemembe világító reflektor miatt. Zöld maszkok takarták a fejüket, egy sapkával kiegészítve, így csak a tekintetük villogott a retinámba.
- Kezeket fel! – kiáltottam harciasan, félig megvakulva az éles fénytől.
Ezen ne múljon, így is leszedek akárkit. A gyilkosok népes társasága megtorpant, megtört a mozdulatuk, némán, idegtépően bámulva az alakom. A félelem felkúszott a torkomon, küzdöttem a rám törő pánikrohammal. Már a gondolattól kirázott a hideg, hogy le kell lőnöm valamelyiküket. Kilkenny halálának emléke az agyamba égett, minden éjszaka kísértett, rágta a lelkem.
Magam előtt láttam, hogy a pisztolyom eldördül egyszer, kétszer, háromszor… Addig lőttem, amíg bele nem ürítettem a tárat. A fegyver üres kattogása térített észhez, a férfi előttem feküdt, a mellkasa egyetlen véres pacává trancsírozva. A testemet beborította a vér, az ő vére.
Ismét az erdőben találtam magam, előttem fehérköpenyes emberek álltak, ijesztően mozdulatlanul.
- Dobják el a fegyvereiket! – próbáltam húzni az időt, amíg megérkezik a felmentő sereg, de a félelem kezdett úrrá lenni rajtam. 
Mit érek én egy tucat emberrel szemben? Hiába van pisztolyom, mire egyet lelövök, már rajtam vannak öten és a testembe mártják a szikéjüket. Egész lényem remegett, de a pisztolyt tartó kezem meg sem rezdült. Na, ez a profizmus. Érezni, de nem mutatni. A tekintetem hideg volt, mint az acél, annyi elszántsággal, amivel folyót lehetne rekeszteni.
Halk léptek ütötték meg a fülem, a hátam mögül jöttek, egyre közeledve. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, meg sem fordulva megszólaltam.
- Fedezz, én leszedem a lányt a fáról.
Semmi választ nem kaptam.
Villámgyorsan megpördültem, de már késő volt. Egy zöld köpeny suhant el előttem, egy kéz lendült, én pedig ájultan zuhantam a rideg földre. A világ megpördült velem, majd a sötétség jótékonyan az elmémre telepedett. Az éles fájdalom, ami a fejembe hasított, tompán lüktetett, hallottam az ér ütemes áramlását a fülemben, minden végtagom ernyedten hevert a puha avarban. A kép megszakadt.

4.


Pokoli fejfájással ébredtem, a tarkóm lüktetett, melegség csurgott végig a nyakamon. Ujjaimmal hátra nyúltam, ragacsos folyadék tapadt rá, vörös színe még a sötét ellenére is virított. Hogy a fene egye meg. Ez holnapra borzalmasan fog fájni. Kevin, Owen társaságában mellettem térdelt, amint felfogtam közelségüket, majdnem elordítottam magam. Minek kell idesettenkedni? Legalább szólhattak volna.
Aggódó tekintetük minden mozdulatomat végigkövette, nem szólaltak meg, várták, hogy én kezdeményezzek.
- Mi történt? – nyögtem fájdalmas fintorral az arcomon, miközben felültem.
- Ezt pont akartam kérdezni – Owen felhúzott szemöldökkel közelebb húzódott, kezeivel végigtapogatta a testemet. Félreértés ne essék, csak megvizsgálta, hogy jól vagyok-e.
- Valaki leütött hátulról. Azt hittem te jössz, de a mellékelt ábra szerint nem.
Az emlékek lassan visszaszivárogtak az agyamba, magam előtt láttam a fiatal lány testét, amint a fának szegezve vonaglik a fájdalomtól. Kis híja volt, hogy nem sikítottam fel. Mi van, ha megölték? Nem voltam képes megmenteni.
- Hol van a lány? – üvöltöttem a hadnagy arcába.
- Milyen lány?
- Aki itt volt, éppen készültek kibelezni. Élve, érted élve akarták kibelezni! – annyira hihetetlen volt már csak a gondolat is, a valóság pedig egyszerűen letaglózó. Milyen beteg elme képes ilyen tettre? És a mi esetünkben többes számban értendő a beteg elme.
- Mire ideértünk már nem volt itt senki rajtad kívül.
Kevin mindeközben némán meghúzódott a háttérben, szomorú tekintete a szívembe hasított. Meg szerettem volna magyarázni mindent, eltűntetni azt a mérhetetlen fájdalmat azokból a szép szemekből. Tettem egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy felálljak, de rossz döntés volt, ugyanis azzal a lendülettel estem is vissza, miközben a fejem szét akart esni darabjaira.
- Kevin… - kezdtem, de a tekintete elutasító volt.
Owen dühösen méregetett, érezte, hogy most nemkívánatos személy a társaságunkban, a felesleges harmadik vagy, ahogy tetszik.
- Megtudhatnám, mi folyik itt? – kérdezte mélyen a szemembe nézve – Ki vagy te?
- A nevem Danielle Púgu Maat, ahogy mondtam. De nem diák vagyok, hanem rendőr és egy gyilkossági ügyben nyomozok – feleltem engedelmesen az arcát fürkészve. Kíváncsi voltam a reakciójára, kíváncsi voltam, mikor rohan el, vártam a porfelhőt, amit maga után kavar.
- Értem – bólintott elgondolkodva – tehát hazudtál nekem.
- Muszáj volt – válaszoltam kurtán.
Őszintén szólva már most elegem volt az egészből. Itt szarozunk miközben egy lány haldoklik vagy már meg is halt. Az életben fel kell állítani a fontossági sorrendet és én már megalkottam a sajátomat.
Óvatosan feltápászkodtam, majd pisztolyomat a kabátzsebembe téve elindultam a kollégium felé. Nem tudtam mit tegyek, nem tudtam merre induljak, de a tehetetlenségbe már belebolondultam.
- Látom a gyávaság nálad fő erény – hallottam a gúnyos hangot a hátam mögül.
- Nem magyarázkodok olyannak, aki nem ért meg.
Owen támadásra készen Kevin mellett állt, láttam rajta, hogy viszket a tenyere, de nem mer kezdeményezni, nehogy megharagudjak érte.
- Az, hogy kik vagyunk, titok – sziszegte a hadnagy fenyegetően, mutatóujját a fiú mellkasába nyomva – Ha ki mersz adni bárkinek, egy pár hónapra sittre váglak. Ne aggódj, bőven elég lesz az a kis idő is.
Miután befejezte, elégedetten utánam indult, tekintetéből sütött a harag, de láthatóan megkönnyebbült. Még egy kolonc van a nyakunkon. Kevin már tudja, hogy kik is vagyunk valójában és egy dühös férfinál nincsen rosszabb. Reméltem megtartja a titkunkat.

5.

Owen már tárcsázta a felügyelőt, én pedig türelmetlenül toporogtam a tó partján. Két órája még itt feküdtem Kevinnel, minden tökéletes volt, végre lazítottam, nem a munkán jártattam az agyamat. A legrosszabbkor jött a lány meggyilkolása. Kegyetlen kijelentés, de az ember nem szeret kiszakadni a felhőtlen boldogságból, hogy a rideg valóság tarajos kövezetére zuhanjon.  
A nap első sugarai lassan áttörtek a horizonton, én pedig még nem is aludtam egy szemhunyásnyit sem az éjszaka. Reggel tíztől órám van a kedves Percy Morgan professzorral, aki a múltkor jól megjegyzett magának. Addig van még négy óra, én pedig már az ájulás szélén állok. Nem túl egészséges, alvás nélkül tengődni három napig.
Leültem a fűbe, arcomat a tenyerembe hajtva vártam, vártam a csodára, hogy minden egy csapásra megoldódjon. Nem tehettem semmit, nem tudtam merre induljak és ez végtelenül dühített. A lány már halott, ebben biztos voltam. A sírás és a fájdalmas, tehetetlen sikoly már a torkomon kapaszkodott, próbáltam lefejteni ujjait a falról, de pokolian nehéz volt. Gyenge voltam, mind fizikai, mind mentális tekintetben.
Owen mellém lépkedett, a fű kétségbeesett nyöszörgéssel adta meg magát a hadnagy súlya alatt. Feltekintettem rá, a nap sugarai körbeölelték a tökéletes arcot, amit a fáradság barázdái szeltek át. Kezét nyújtotta, én pedig elfogadtam segítségét, hogy két lábra vergődjek. Leporoltam magamról a szennyet, a bűnt és a hazugságokat, majd laposakat pislogva Mark felé fordultam.
- Most mi a teendő? – kérdeztem reménykedve a reménytelenben, tekintetemmel az övét fürkészve.
- A felügyelő azt mondta, hogy nem tehetünk semmit. Várnunk kell, amíg felbukkan a hulla.
Dühösen egy kavicsba rúgtam, ami egy dupla bukfenc után a tóban landolt. Mi az, hogy várjunk? Hogy lehetséges ez? Ülünk a hullatenger közepén és vakarjuk a fejünket?
- Én felmegyek és lepihenek. Ha csak három órát is, de aludni fogok – fújtattam, majd köszönés nélkül faképnél hagytam a hadnagyot.

6.
 
Laposakat pislogva léptem be az épületbe, a fáradság kezdett ledönti a lábamról, én pedig némán szuggeráltam őket a kitartásra. Már csak háromemeletnyi séta és nyugovóra térhetnek, kipihenhetik a mai nap fáradságait. A lépcsőházban éles zajként visszhangzottak a lépteim, az egész épület még édes álmát aludta, hogy pár óra múlva felpezsdüljön benne az élet és beinduljon a tanulás. Persze csak képletesen. A tanulás nem, csak a tanulás látszata.
 A vörös hajú lány kétségbeesett, fájdalomtól eltorzult arca villódzott az agyamban, nem tudtam kitessékelni belőle, tekintete sértődött volt és csalódott. Nem tudtam megmenteni, ahogyan a többit sem. Nem vagyok sem Superman, sem Batman, nem feladatom kimenteni mindenkit a gyilkosok karmai közül. De akkor miért ilyen rossz?
A szívem fájdalmasan kalimpált, a levegő bennszorult a mellkasomban, nehezen lépkedtem a lépcsőfokokon. A folyosó a végtelenbe veszett fáradt elmém számára, nehezen tudtam nyitva tartani a szemeimet, álló helyzetben képes lettem volna elaludni. Kezeim a zsebembe mélyedtek, ujjaim ráfonódtak a kulcs hideg fémére. Halk kattanás hasított a csendbe, az ajtó egyetlen nyikkanás nélkül tárult fel előttem. Fáradtan beljebb léptem, útközben rúgva le a lábamról a cipőt. Egyetlen gondolat lüktetett csak bennem, aludni akarok és aludni is fogok.
A szobában vágni lehetett a csendet, volt valami hátborzongatóan természetellenes benne. Fémes íz lopakodott a számba, kesernyés illat férkőzött a szaglójáratomba. A vér szagát bárhol és bármikor felismerem. Ijedten rontottam a parányi helységbe, kezeim automatikusan csapódtak a villanykapcsolóra. A fény elvakított egy pillanatig, de ahogy hozzászoktam az éles világossághoz, észrevettem a véráztatta takarót és lepedőt Adelphe bevetetlen ágyán.
Szívem hevesen verdesett a torkomban, tekintetem vadul cikázott a szobában. Holttestet nem láttam, de a szobatársam nyugodtan alvó alakját sem. Nem tudtam mitévő legyek, nem rohanhattam a rendőrkapitányságra egy fantom gyilkossággal. Cool felügyelőnek már így is elege volt belőlem.
Adelphe ágyához léptem, ujjaim a vérhez érintettem. Nedves volt és meleg, a gyilkos pár perccel ezelőtt hagyhatta csak el a szobát. Vagy lehet, hogy még el sem hagyta? Kezemet óvatosan a pisztolyomhoz csúsztattam, tekintetem vadul cikázott a négy fal között. Próbáltam normálisan lélegezni, csitítgatni vadul kalapáló szívem.
Halkan a keskeny folyosóhoz lopakodtam, a sötétség körbeölelte a fürdőszobát, akárhogy is szimatoltam, nem éreztem vérszagot. Halkan a parányi helységhez sasszéztam, egyik kezemmel a pisztolyt tartva, másikkal a villanykapcsolóra csapva felkiáltottam.
- Kezeket fel!
A szoba ártatlanul villózott előttem, egyetlen lélek nem tartózkodott benne, egyetlen vércsepp nem toccsant a köveken. Hangosan zihálva a falnak dőltem, a fáradság mély árkokat vájt a szemem alá, tükörképem megviselten csapódott az arcomba. Visszasétáltam a szobába, majd az ágyamra vetődtem. Elgondolkodva a tenyerembe hajtottam a fejem, tekintetem Adelphe véres ágyneműjére tévedt. Nem tudtom mi történhetett, de volt egy sanda gyanúm, hogy a kedves szobatársam már nincsen az élők sorában.
Elővettem a telefonomat, ujjaim között morzsolgattam a parányi készüléket, próbáltam eldönteni, hogy mitévő legyek. Holttest nélkül nincsen gyilkosság, habár elnézve a kifolyt vérmennyiséget, itt nem gyilkosság, hanem mészárlás történt. Sajnáltam a fiatal lányt, de belül teljesen üres voltam. Nem jelentett számomra semmit, egy volt a sok közül.
Megráztam a fejem, hogy tovaűzzem a bűnös gondolatokat. Csak a fáradtság beszél belőlem. Óvatosan hátradőltem, szemeimet lehunytam, gondolkodni próbáltam. A sötétség körbeölelt, finoman átkarolt, majd magával rántott a mélybe.

A találkozó


1.


Ujjaimmal unottan doboltam a fából készült pad tetején, másik kezemmel az államat támasztottam, szemeim fáradtan le- lecsukódtak. A tanár hangja monoton volt és altató, én pedig laposakat pislogva próbáltam ébren maradni. Mit mondjak, nem könnyítette meg a dolgom. Mellettem Owen jegyzetelt lelkesen, a toll sercegett a papíron, idegtépő zajként bújva a hallójáratomba.
A tanár fiatal volt és még borzalmasan lelkes. Harmincas évei elején járt, rövidre nyírt fekete haja volt, hatalmas, tágra nyílt barna szemekkel. Értékeltem a lelkesedését, de azért szívesen elküldtem volna a… anyukájába vissza. Lemertem volna fogadni, hogy még életében nem látott igazi hullát, különben nem beszélne róla ilyen könnyedén, ilyen vérlázítóan természetesen.
Minden ember olyan könnyedén veszi ezt a témát, amíg meg nem pillantják életük első holttestét, aztán eltörik bennük valami. Egy véres húskupac hever az úton, az ember nem érzékeli, hogy az valaha ugyanolyan élőlény volt, mint ő. De aztán, amikor hunyorítva rámered és a húskupacból hirtelen lábak és kezek kezdenek kibontakozni, na, akkor jön a taccs-parti és máris nem olyan vicces a dolog.
Az első hulla, amit életemben először láttam egy vonatbaleset áldozata volt. Fiatal voltam és naiv, nem értettem miért bámulja mindenki a vasúti töltést, amikor észrevettem. Egy láb, egy kéz, egy ismeretlen kupac, amit nem tudtam és nem is akartam azonosítani. Borzalmas látvány volt, még a mai napig kísért az emléke. A vonat több száz darabra szaggatta az egykor még lélegző emberi lényt, az emberek pedig nyál csorgatva figyelték a rendőröket és a mentősöket.
Gusztustalan élőlény az ember. Amióta rendőr vagyok, volt egy pár gyomorforgató és kiábrándító ügyem. Borzalmasan hirtelenharagúak és brutálisan kegyetlenek. A féltékenységből elkövetett gyilkosságok véresek és szomorúak. Szétvert koponya, mindenhol agyvelő hever, elvágott torok, döbbent üveges tekintet. A legtöbb áldozat nem képes elhinni, hogy az az ember, akit egykor szerettek és ez a dolog kétoldalú volt, hogyan képes kést ragadni, vagy baltát, a fegyverek legváltozatosabb formájával neki támadni, elvenni az életét, miközben a szemük sem rebben.
Ennyire nem ismernénk a másikat? Képesek vagyunk egy agresszív, elmeállapotát tekintve instabil egyénnel ágyba bújni, szerelmes szavakat suttogva elaludni a karjaiban? Igen.
Volt egy barátom még a középiskolában, akibe fülig belezúgtam, nem láttam a körülöttem repkedő rózsaszín felhőktől semmit és senkit. Sok lány óva intett attól, hogy találkozzak vele, de én mindezt csak az irigységnek és a féltékenységnek tudtam be. Hiszen olyan jóképű volt, annyira tökéletes és hihetetlen. A mosolyától összecsuklottak a lábaim, a szavai selyemként cirógatták a testemet. A legkiválóbb sportoló volt az iskolában, ráadásul a tanulmányi eredményei is jók voltak.
Az első pillanatban belehabarodtam, ahogy megpillantottam felém közeledni az egyik fociedzés után. Félénk mosollyal, zavartan a hajába túrva lépkedett, miközben alig bírtam türtőztetni magamat. Az első randit, a második követte, majd a gimnáziumi évek elsuhantak és mi még mindig együtt voltunk.
Az érettségi előtt kezdődtek a gondok. Mivel a haverjaival tanult, én úgy döntöttem, hogy az egykori legjobb barátommal, aki történetesen hím nemű, lába között egy himbilimbivel, fogom ugyanezt tenni. Minden jól ment addig, amíg meg nem tudta. A szerelmes, doromboló énje eltűnt, hogy átvegye az uralmat felette az agresszív, féltékeny szörnyeteg.
Többször megütött, volt, hogy az utcán találtak rám vérben úszva, én pedig folyton magyarázkodhattam. De nem sokáig tartott ez az állapot. Egy idő után felálltam és visszaütöttem, nem hagytam magam. Elhagytam, bár a szívem szakadt meg. Szerettem és ezen még az sem tudott változtatni, hogy nap-nap után megütött, megvert, megalázott. A nők hülyék és ezt a véleményemet a mai napig tartom.
Egy erőteljes bökés rángatott vissza a valóságba, Owen elkerekedett szemekkel bámult, jelentőségteljesen a tanár felé bólingatva.
- Mi van? - suttogtam dühösen.
- Azt hiszem, én lennék az a „mi van” - hasított egy éles hang a csendbe.
Igen a csendbe, úgy tűnik nem most kezdődött ez az állapot, talán egy kicsit el is szundíthattam, mert a tanár csalódott tekintettel méregetett.
- Elnézést, nem aludtam túl sokat előző éjszaka.
- Talán nem bulizni kellett volna - kaptam a vissza labdát, de mivel annyira dühös voltam és fáradt, jól arcul is csaptam vele.
- Talán a gyilkosnak nem az én szobámba kellett volna raknia a hullát - na, pontosan ezért nem szerettek a tanárok már a középiskolában sem. Nem bírtam soha türtőztetni magam, ha valaki beszólt, én visszaszóltam. Habár anyukám szerint, ha nem is tettem meg, az arcomról mindent le lehetett olvasni, tehát ugyanott tartottam.
A férfi elkerekedett szemekkel nézett rám, úgy tűnt sikerült zavarba hoznom, egyúttal igazolva azt a tényt, hogy tényleg nem látott még életében hullát. Csak egy enyhe meglepődöttséget, a tankönyvekből tanult sajnálatot éreztem rajta.
- Nem kellett volna bejönnie. Felmentést kap a mai napra.
- Nem szükséges, köszönöm. Ha már felkeltem, nem tudok visszaaludni.
Na, persze. Dehogyisnem tudnék visszaaludni. Csak akkor félő lenne, hogy fel sem kelnék egy jó ideig. Ma van a találkozó, aminek nem is tudom pontosan az időpontját, csak a helyét, amit Cool felügyelő megfigyelés alatt tart, és ha gyanús alakok ólálkodnak körülötte, értesít minket. Tehát fittnek kell lennem, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy aludjak. Már kezdek olyan lenni, mint a beprogramozható robotok. Danielle nem alszik, Danielle-nek nincs szüksége rá. De lenne, a rohadt életbe.

2.


 Az óra eseménytelenül telt, próbáltam nem aludni, a tanár pedig nem beszólni. Jó fej volt a maga nemében, de egy kicsit hiteltelen. Ha majd megtörténik a nagy leleplezés, biztos, hogy elcipelem egy gyilkossági helyszínre.
A tanár befejezte az órát, én pedig éppen indulni készültem, amikor a férfi felém intett.
- Miss.…
- Maat, Danielle Púgu Maat - mutatkoztam be illedelmesen.
- Miss. Maat. Maradna egy pillanatra?
Biccentettem Owen felé, aki elhagyta a termet. A táskámat az asztalra raktam, majd kelletlenül a férfi felé fordultam. Az arcomról sok mindent le lehetett olvasni, csak azt nem, hogy nagyon boldog vagyok a gondolattól, hogy egy tanár beszélni akar velem.
- Minden rendben? - kérdezte, aggódó tekintettel méregetve.
- Miért ne lenne rendben?
Értetlen tekintettel az arcomat fürkészte, amikor ráeszméltem, hogy én egy egyszerű diák vagyok, aki nem hullákkal foglalkozik napi szinten. Ismét színészkednem kell. Kezeimet egy kicsit megremegtettem, miközben a hajamba túrtam, gyenge, halvány mosoly játszadozott az ajkam szegletében.
- Fáradt vagyok - suttogtam gyengén, kerülve a tekintetét.
- Ha bármi problémája lenne, keresse fel az iskola pszichológusát. De ha gondolja, én is szívesen beszélgetek magával.
- Nem, köszönöm. Megoldom.
Tekintetemet jelentőségteljesen az ajtóra vetettem, szabadulni akartam, nem volt semmi kedvem érzelgősködni. Azt már tegnap letudtam.
- Nyugodtan menjen - állával a kint várakozó Owen felé intett, szája szegletében egy gyengéd mosollyal - És ha bármi van, engem megtalál.
- Köszönöm - leheltem felé udvariasan, majd felkaptam a táskám és kiügettem a folyosóra.
Owen a falnak dőlve várakozott, arcára a fáradság mély árkokat vájt. Én is hasonlóan nézhettem ki, ha nem rosszabbul. Habár olyan nincs, hogy a hadnagy ne nézzen ki jól. Testén egyszerű szürke póló feszült, kiemelve izmos testét, sötétkék farmert viselt egy tornacipővel. Haja kócosan magasodott a fején, szürke szemei kíváncsian méregettek.
- Mit akart? - kérdezte flegmán, de tudtam, hogy ez csak az álca, igazából tudni akarja, hogy mi történt.
- Hogy jól vagyok-e. Mondtam, hogy igen, erre ajánlott egy iskolai pszichológust vagy megkereshetem őt is.
Mark gonosz mosollyal a szája szegletében ellökte magát a faltól, viccelődve vállba bokszolt.
- A tanár bácsi meg szeretne vigasztalni? Hát nem aranyos? Úgy tűnik, nagy sikered van az egyetemi pasiknál. Itt kellene randiznod.
- Hogy sikítva meneküljenek, miután kiderült, hogy rendőr vagyok? Kösz, nem. Éppen elég csalódás ért az életben.
- De a pasi kriminológiát tanít, csak nem fél a hulláktól és a hullás néniktől?
- Tudod ki a hullás néni - ütöttem hasba, amitől egy pillanatig elfogyott a levegője. Jócskán rájátszva összeroskadt a folyosón, nyílt szenvedésének többen is a szemtanúi voltak.
- Befejezheted a színészkedést - morrantam rá, kezeimmel ráncigálva fel a földről.
- Ez nem színészkedés, majdnem megöltél.
- Ha nem kelsz fel most rögtön, akkor tényleg megöllek.
Nevetve feltápászkodott a földről, majd hirtelen elkomorult. Tekintete a távolba meredt, nem tudtam mi üthetett hirtelen belé.
- Már megint itt van ez a kis szaros? Mondtam én, hogy nagy sikered van. Csak aztán győzzed levakarni.
Megfordultam, Kevin éppen felénk tartott a parkon keresztül, kezeivel vadul integetett, én pedig egy vérszegény mosollyal viszonoztam. Holland mellett azonban felbukkant a tegnapi szőke lány is, Owen cicája, amire a hadnagynak leolvadt a gúnyos vigyor az arcáról. Ő is felénk tartott.
- Úgy tűnik neked is nagy sikered van. Csak aztán győzzed, majd levakarni - mondja azt valaki, hogy a legszebb öröm, nem a káröröm.
- Szia Danielle, nem ebédelünk együtt? - vágódott mellénk Kevin ártatlan mosollyal az arcán.
Helyes volt, bár inkább édes, mint egy plüssállat. Mark mellett eltörpült, hiszen a hadnagy erős volt és férfias, lüktetett belőle a tettre készség és a szexuális erő.
- Úgy volt, hogy Markkal eszek - magyarázkodtam, szúrós tekintetem a hadnagyra vetve, de még mielőtt bármit is válaszolhatott volna, Miss. Szöszi is mellénk ért.
- Szia Kicsim, mi a terv mára?
Nem tehetek róla, de kirobbant belőlem a röhögés. Prüszkölve felnevettem, amit a hadnagy egy lesújtó pillantással díjazott, majd a hasamat fogva Kevinhez fordultam.
- Bár ha jobban meggondolom, inkább veled ennék.
A srác arca felderült, belém karolt, majd az étkező felé húzott.
- Majd találkozunk - kiáltottam Mark felé, aki letaglózva, rémülten pislogott, miközben a lány vékony kezeivel magához ölelte.
Aki másnak vermet ás…

3.


Nem volt olyan borzalmas az ebéd, mint azt gondoltam. Kevin kifejezetten kedves fiú volt és értelmes, nem az a tipikus egyetemre járok, de nem tudom miért típus. Megvettük a kaját, majd úgy döntöttünk, hogy a szabadban fogyasztjuk el, a szép időre tekintettel. Kiültünk a tó mellé a fűbe, majd a makarónimat eszegetve jókat beszélgettünk.
- Milyen volt az első napod a suliban? - kérdezte érdeklődve, két pofára zabálva a sült krumplit.
- Majdnem elaludtam, a tanár nem az az érdekfeszítő típus.
- Hova jártál előtte? - szegezte nekem a kérdést ártatlanul.
- Angliába - vágtam rá, valami távoli országot mondva.
- És, hogyhogy átjöttél? Elköltöztetek?
Hevesen bólogattam, csak ne kelljen válaszolnom a kínos kérdésekre.
- Milyen szakra jársz? - kérdeztem témát váltva, a legbájosabb mosolyomat vetve be az ügy sikerének érdekében.
- Fizika - mosolygott ártatlanul döbbent arckifejezésemet látva - Nem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik. A kriminalisztika sokkal összetettebb, hiszen ott az embereket kell kiismerned, a fejükkel kell gondolkoznod.
- Az emberek kegyetlenek - meredtem magam elé elgondolkodva, miközben emlékek ezrei ostromolták az agyamat.
Meleg, puha kéz érintette meg a bőrömet, döbbenten gazdája felé fordultam, aki halvány mosollyal a szája szegletében az arcomat fürkészte.
- Ne legyél annyira rideg Danielle, tőlem nem kell tartanod. Nem akarlak átejteni, se kihasználni.
Elkerekedett szemekkel figyeltem az arcát, ami időközben hatalmas változásokon ment keresztül. A barna szemekbe felnőttes értelem és ragyogás költözött, eltűnt a laza kissrác, hogy egy férfinak adja át a helyét. Kettőt se pislogtam és már a karjaiban hevertem. Ajkaink összeforrtak, puha száját a fogaimmal ízlelgettem. Nem toltam el magamtól, nem ütöttem meg, a pillanat varázsa teljesen elvette az eszem.
Keze a derekam köré fonódott, a másikkal a hajamba túrt, éreztem a bőre alatt vibráló erőt, olyan volt, mintha az igazi Kevin kibújt volna az álcája alól.
Nem tudom meddig tartott a csók, de a pillanat elillant, én pedig zavartan, lángoló arccal elhúzódtam tőle. Kevin nevetve vette tudomásul hirtelen visszautasításom, nem volt sértődött, inkább meglepődött, hogy egyáltalán eddig tartott.
- Sajnálom - nyögtem zavartan, lesütött szemekkel.
- Mit sajnálsz? Miért vagy ilyen merev Danielle? Miért nem tudsz lazítani és átadni magadat a pillanat varázsának?
Pont azt tettem, de persze nem mondtam ki hangosan. Miért vagyok ilyen merev, miért nem tudok lazítani? Talán azért, mert dolgozom, mindenkinek a szemébe hazudok, ráadásul még a szemem sem rebben közben. Én, aki az igazságért harcolok, én, akinek a nevében is benne rejlik a szó. Összetörtem.
Elegem volt a hazugságokból, szerettem volna valakivel megosztani, hogy ki is vagyok valójában. Hátha tud segíteni, hiszen régebb óta van itt, mint én. Benne jobban bíznak a diákok, mint szerény személyemben.
Számat szólásra nyitottam, zavartan köszörülgettem a torkomat.
- Azt hiszem nem mondtam igazat - kezdtem, amikor megszólalt a telefonom.
Dühösen felvettem, Kevin kíváncsian méregetett, haja kócosan hevert a fején. Lehet, hogy én voltam? Már a gondolattól lángra lobbant a fejem, nem bírtam elviselni a tudatot, hogy ennyire képes voltam elengedni magamat.
- Igen? - szóltam bele a készülékbe.
- Danielle, azonnal a raktárakhoz kell jönnie. Azt hiszem, akció van - Cool felügyelő hangja élesen hasított a dobhártyámig, józanítóan hatva érzékeimre.   
Letettem a telefont, majd bocsánatkérő mosollyal az arcomon futásnak eredtem.
- Majd este találkozunk - kiáltottam a fűben heverő Kevin felé, aki elképedt ábrázattal, döbbenten bámult távolodó alakom után.
Lehet, hogy már nem is találkozunk? Ha sikerül elkapnunk a gyilkost, még a mai nap folyamán dobbantunk erről a helyről. Akkor végre mindenki megtudja az igazságot, én pedig visszatérhetek a munkámhoz, a lakásomba és az ágyamba.
Ember tervez…
Tudjátok a végét. A nevemben két isten neve szerepel, de úgy tűnik, egyik sem kedvel igazán.

4.

    
A felügyel a raktár falához simulva állt, fegyverrel a kezében. Owen az egyik közeli padon ült, látszólag a gondolataiba merülve, igazából a környéket figyelve. A felügyelőhöz futottam, majd nesztelenül megállapodtam az egyik csupasz falnál.
- Mi a helyzet uram? - suttogtam, tekintettemmel felmértem a környéket, szerencsére senkinek nem jutott az eszébe errefelé sétálni. Ha pedig mégis, arra ott van Owen.
- Körülbelül tízen tartózkodnak bent. Két lány megfelel a személyleírásodnak. A többiek ismeretlenek.
- A raktár pont megfelelő hely egy gyilkosság elkövetéséhez - bólintottam felkészülve az akcióra - Csendes hely, távol az egyetem épületeitől.
- Maga kint marad Danielle Owennel együtt - már éppen készültem közbevágni, amikor rám villantotta azt a bizonyos tekintetét. Azt a bizonyosat, amitől még a seggemen is feláll a szőr. Így inkább csendben maradtam és hagytam, hogy befejezze a mondatot.
- Ha netalán bakot lőnénk, maguknak megmarad az inkognitójuk.
Meg kellett hajolnom az elme oltáránál. Halkan Owenhez kocogtam, miközben a telefonomat készenlétben tartva, árgus szemekkel figyeltem az akciót. Bekapcsoltam a rádiót, nem szerettem volna egyetlen mozzanatról sem lemaradni, ha már aktív résztvevője nem lehettem a történéseknek.
- Owen, Maat. Maguk menjenek valami kevésbé feltűnő helyre. Nem szeretném, ha a madárkáim gyanút fognának.
Elbújtunk a fák rejtekében, Owen a földön guggolt, én mellette térdeltem.
- Ha szólok, behatolunk. Három, kettő, egy…
Hatalmas csattanást hallottam, mint, amikor az ajtó kiszakad a helyéről, majd a rendőrök elözönlötték a termet.
- Rendőrség! Dobjanak el mindent a kezükből! Kezeket fel!
A zűrzavar még az adáson keresztül is hallható volt. Rémült női sikolyok, egy kétségbeesett menekülési kísérlet, de senki nem juthatott át a védelmi vonalunkon.
- Téves - csendült fel Cool felügyelő fáradt hangja a vonal másik oldalán - Se áldozat, se egy csepp vér. Ez nem az a helyszín és nem azok a madárkák.
Dühösen a földhöz vágtam a vevőt, minden ízemben reszkettem az elfojtott ingerültségtől. Pedig már olyan közel jártam. Azt hittem végre pontot tehetek az ügy végére és most mégsem. A számban megkeseredett a nyál, undorodva a földre köptem, majd Owen döbbent tekintetének kíséretében a telefonomhoz léptem.
Hogy lehet az, hogy nem kaptuk el a gyilkost? Mit csináltak ezek tízen a raktárban? Mi volt az a titokzatos beszélgetés és miért fenyegették meg Adamet, akit később holtan találtam meg a szobámban?
A kérdések megállíthatatlanul ostromolták az elmémet, ahonnan nem jutottak ki, kétségbeesetten vergődtek a hálóban, én pedig legszívesebben ordítottam volna a tehetetlenségtől.
- Mondja Danielle - csendült a felügyelő hangja a vonal túlsó oldalán.
- Kiket fogtunk uram? - kérdeztem remegő hangon, miközben fel-alá járkáltam a fák között.
- Kábítószer készítőket. A fiatalok egy kis mellékes melót vállaltak, hogy kiegészítsék a tandíjukat. Vannak itt orvostanhallgatók, vegyészek és fizikusok. Egész szép kis laboratóriumot rendeztek be.
Tehát semmi nem ért véget. Nem jutottunk egy fikarcnyit sem előbbre. Egy helyben toporgunk, miközben a szar egyre csak növekszik körülöttünk. Csak meg ne fulladjunk benne.

5.

Az esti órákat teljesen kihagytuk, ugyanis részt akartam venni a kihallgatásokon. Az nem lehet, hogy senki nem tud semmit. A tükör másik oldalán álltam, mellettem a hadnaggyal, aki a szája szélét rágcsálta, melle előtt összefont kézzel az egyik falnak dőlt. Én nem voltam képes lenyugodni, fel-alá járkáltam a helységben, miközben le nem vettem volna a tekintetem a tükör másik oldalán, az asztalnál ülő szőke hajú lányról.
Én kértem, hogy vele kezdjék a kihallgatást, ugyanis már előző este ő tűnt a legsebezhetőbbnek, a leggyengébb láncszemnek.
Drogüzem az egyetemen? Már előre láttam a szalagcímeket az újságok címlapján. Az év botránya, kisvárosunkban. Fiatal diákok, akik kábítószer készítéssel keresik a kenyerüket,  akik mások életét kockáztatják a rossz minőségű árukkal. Hányingerem volt tőlük.
A lány a túloldalon kétségbeesett tekintettel várt, körmeit rágcsálva próbált megnyugodni. Nem szerettük volna megkönnyíteni a helyzetét. Igenis érezze rosszul magát, rettegjen a következményektől, a tettétől. Ha már az összeomlás szélén áll, beküldjük az egyik nyomozónkat, aki kihallgatja. Onnan már gyerekjáték lesz.
Owen mellém settenkedett, lehelete megborzolta csupasz bőrömet, engem pedig kirázott a hideg. Megijesztett, észre sem vettem, hogy mögöttem áll.
- Na, milyen volt az ebéd? - kíváncsiskodott, arcán gúnyos mosollyal.
- Képzeld el, hogy jó. Kevin nagyon értelmes és rendes srác.
- Azt láttam tegnap - dülöngélni kezdett, arcát eltorzította, ahogy egy részeget utánoz az ember.
- Ez nem vicces. Ma teljesen más volt. Olyan… olyan felnőtt és férf… - elnyeltem a mondat végét, éreztem, hogy a kislábujjamig pirulok, amit Owen rögtön levett.
- Csak nem kezdesz belezúgni az ovisba? - nézett rám elkerekedett szemekkel, döbbenten.
- Szerintem nincsen közöd hozzá - vágtam az arcába sértődötten, tekintetem tüntetően a másik szobában ülő lányra vetve.
Úgy tűnik megleptem a hadnagyot ezzel a kijelentéssel, de őszintén szólva engem is váratlanul ért a kijelentés. Nem voltam belezúgva a srácba, de azt hiszem tetszett. Azt hiszem. Megijesztett, hogy mennyire belelát a vesémbe, hogy mennyire kiismert néhány röpke találkozás alatt. Owen nem volt képes rá, vagy csak nem hangoztatta.
A szőke hajú lány, mint megtudtam Diana Smith, az asztalra borulva zokogott. Eljött az idő. Thomson, Cool felügyelőre nézett, aki beleegyezően bólintott, majd elhagyta a szobát. Kisvártatva megjelent a fal túlsó oldalán, a lány pedig könnyes szemekkel ártatlanul pislogott rá.
- Üdvözlöm Miss. Smith. A nevem Thomas Thomson hadnagy. Én fogok beszélgetni magával.
- Jó estét - szipogott a szépség, szőke haját hátravetve, kezeivel letörölve a sós folyamot az arcáról - Azt hittem már nem is jön senki.
- Elnézést kisasszony, de még volt egy kis dolgom - egy lehengerlő bájos mosoly csak a lánynak, hogy elaltassa a figyelmét, lekenyerezze, hogy aztán lecsaphasson rá és kegyetlenül a földbe döngölhesse.
Felháborítónak és gusztustalannak hangzik, de a módszer működik és én azon a véleményen vagyok, hogy akinek vaj van a füle mögött az meg is érdemli. Diana Smith sem az az ártatlan kislány, akinek látszik. Hiába pislog itt a hatalmas szempilláival, gyűrögeti a ruháját, akkor is csak egy bűnöző, aki kábítószereket állított elő és adta tovább, hogy később egy ember tönkretegye vele az életét.
- Mióta állítanak elő kábítószereket Miss. Smith - vágott bele a közepébe Thomson, az asztalra könyökölve, mélyen Diana szemébe nézve.
- Én nem… - motyogta az orra alatt, de Thomas dühösen az asztalra csapott.
- Ne ködösítsen kisasszony, mert azzal csak rontja a helyzetét. Kipakol nekem minden fontos információt és enyhítést kérek a bírónál.
- Néhány hónapja - válaszolt engedelmesen, még mindig remegő hangon.
- Hányan vettek részt benne?
- Tizenegyen.
- Miért gyilkolták meg Adam Longot, Laura Reynoldsot és Eric Larssont? - ordított rá Thomson dühösen.
- Mi nem gyilkoltunk meg senkit - omlott össze a lány, vállait rázta a zokogás, tenyerébe temette az arcát, takarva vörösre sírt szemeit.
Thomas ránk nézett, megvonta a vállát, majd visszaült a lány elé.
- Nyugodjon meg Miss. Smith. Nem akarom bántani. Szeretném, ha elmondaná, amit tud. Ismerte Adam Longot?
- Igen - bólintott a lány könnyei tengerében.
- Mikor látta utoljára a fiatalembert?
- Tegnap a bulin még találkoztunk. Azt mondta fél, hogy le fogunk bukni a kábítószer biznisszel és igaza is lett.
- Ezek után hova ment Mr. Long?
- Azt mondta fáj a feje, ezért visszament a szobájába.
- Ismer valakit, akinek érdekében állt a halála?
- Dehogyis - nézett elkerekedett szemekkel Thomsonra a lány - Nem barátkozom gyilkosokkal.
Thomas elmosolyodott, mint amikor az oroszlán látóhatárán feltűnik a gazella.
- Vagy csak nem sejti, hogy ki is valójában.




6.


A kihallgatás még elhúzódott egy darabig, de nem jutottunk előbbre vele. Elfogtunk egy kábítószer készítő bandát, de egy gyilkosokból álló társaság még mindig szabadlábon van. Úgy tűnt nekem kell kezembe vennem az ügyet, szépen visszahúzni a belem az egyetemre és kifaggatni Adelphe-t, aki viszont többet tud annál, mint amennyit elmond.
Szembe kell néznem Kevinnel, akinek azt ígértem, hogy este találkozunk. Éjfél van. Ideje lenne visszatérni a szobámba és aludni egy jót, mert megint álmos leszek és morcos. Tegnap is a rendőrőrsön töltöttem az éjszakát, ma is. Mint a régi szép időkben. Reméltem azt a jelentést, amit elvileg hétfőn kellett volna leadnom, a főnököm elfelejtette vagy másra ruházta rá, én biztos, hogy nem írom meg.
Holnap meg kell keresnem Nikki Davidsot is, Laura Reynolds volt szobatársát, hogy elbeszélgessek vele, hátha tud valamit a gyilkosságról, amit mi nem. Próba cseresznye. Fáradtan vánszorogtam Owen mellett, egészen a kocsiig, ahol is kijelentettem, hogy ő vezet. Nem ellenkezett ugyanis még soha nem hallotta a számból ezt az utasítást.
Bevágódtam a puha ülésre, összébb húztam Mark kabátját a testemen. Megcsapott a vadító illat, amitől elolvadok, de most dühösen elhessegettem magamtól az ábrándokat. Nincsen szükségem rájuk, hiszen Owen számára olyan vagyok, mint egy testvér. Nem egy nő, hanem egy kislány. Néhány könnycseppet megérne a dolog, de most nincsen rá időm, későbbre hanyagolom a dolgot.
- Valami baj van Danielle? Olyan szótlan vagy tegnap óta - Owen hangja távoli volt és sértődött.
Azt hiszem majdnem elaludtam. Laposakat pislogva feljebb ültem, majd hunyorogva próbáltam betájolni a hadnagyot.
- Tessék?
- És még nem is figyelsz rám - dörmögött a láthatatlan bajsza alatt, erőteljes éllel a hangjában - Mondom, valami baj van, mert tegnap óta alig szólsz hozzám. 
- Azért nem kell üvöltözni, hallom én - sopánkodtam az éles hangnem miatt - Nincsen semmi baj, miért lenne?
Miért is? Nem is tudom. Talán mert a tegnapi óta kerülöm, ha tehetem, nem viccelődünk és még kimért is vagyok vele szemben. Tudtam én, hogy nem szabad beleszeretni a kollégámba és egyben az egyik legjobb barátomba. Abból jó dolog nem sülhet ki és mint a mellékelt ábra mutatja tényleg nem is sült. De ezt persze nem mondtam ki hangosan.
- Álmos vagyok - nyöszörögtem fájdalmas hangnemben - Aludni akarok, elegem van ebből az egész szarságból.
Owen elmosolyodott, majd megpaskolta a vállamat.
- Na, ez már az én Danielle-em. Tudnád mennyire hiányoztál.
Ezt már nem bírtam ki nevetés nélkül és amennyire fáradt voltam, abba sem tudtam hagyni. Marknak úgy tűnt tetszett, mert egész úton piszkált, pontosan úgy, mint régen. Már nem is volt olyan borzasztó a közelsége.

Az elvarratlan szálak már fojtogatnak


1.


       A zene már messziről lüktetett, a falak is beleremegtek a vibráló hanghullámokba, én pedig a lábfejemet bámulva követtem Adelphe-t. Reméltem lesz valami haszna ennek az egész banzájnak, legalább annyi, hogy beférkőzhetek a diákok kegyeibe. A nyomozás szempontjából fontos, hogy a legtöbb információt ki tudjam sajtolni belőlük, egy apró elszólás, egy apró mozdulat és az agyam már munkához is lát.
Beléptünk az ajtón, Adelphe széles mosollyal az arcán lépkedett mellettem, kezében egy üveg vodkát szorongatva. A lifthez siettünk, kedves szobatársam határozottan kijelentette, hogy nem hajlandó négy emeletet sétálni. Legyen úgy, gondoltam. Beléptünk a fémdoboz mélyébe, majd megnyomva a gombot türelmesen vártunk. Gyűlöltem a bezártságot, gyűlöltem, hogy a fémmonstrum bármelyik pillanatban kilehelheti a lelkét, ahogyan mi is, nem vagyok klausztrofóbiás csak néha, bizonyos helyeken. A liftet elvből utáltam, veszélyes és felesleges, az emberek legalább ennyi mozgást végezzenek, ha már egész nap csak ülnek és meresztik a hátsójukat.
Megérkeztünk a negyedikre, én pedig megkönnyebbülten kivágódtam, bele a szabadságba, bele az alkoholmámorban fürdő tömegbe. Egy fiatal srác éppen a lábam előtt lehelte ki gyomortartalmát, miközben a kezében szorongatta a sörösüvegét. Kérem szépen, hát vétek lenne pár percre elereszteni. Mit neki hányás?
Elfintorodtam, majd fejcsóválva mentem tovább. Az a szag… Kettő dolog van, amitől felfordul a gyomrom; a hullák rothadó bűze és a hányás szaga. Ez a kettő képes taccsra vágni. Régen, még a gimis időkben, amikor valaki széthányta a beleit, én mellette álltam és követtem a példáját, azzal a különbséggel, hogy míg ő a piától hányt, én attól a ténytől, hogy hány. Kellemes témák rémlettek fel bennem. Ideje lenne továbblépni még mielőtt, elfajulnának a dolgok.
- Szia Danielle, nem gondoltam volna, hogy eljössz- csattant egy ismerős hang a hátam mögül, amihez egy kéz is csatlakozott. A vállamat szorította, miközben próbált maga felé fordítani. Erős alkoholos lehelet férkőzött a szaglójáratomba, én pedig unottan gazdája felé fordultam.
Kevin Holland állt mögöttem, enyhén illuminált állapotban leledzve. Bájos mosolyt erőltettem magamra, majd megfordultam. Neki valahogy nem sikerült a Danielle-megfordító művelet, vagy lehet, hogy menetközben elfelejtette. Fekete haja punkosan meredt a magasba, aranybarna szemei melegséget árasztottak. Jóképű volt a maga nemében, de én jobban kedveltem a férfias férfiakat, akik nincsen leragadva az oviban. Na, jó csak néha, de az meg kell.
- Szia, Adelphe mondta, hogy jöjjek - válaszoltam távolságtartóan. Tudom, tudom. Nekem most jó pofiznom kellene, meg mindenki kegyeibe férkőzni, de akkor is. Valaki vakarja már le rólam!    
- Azt hittem miattam jöttél - elkerekedett, szomorú tekintet meredt rám esdeklően.
Most ilyenkor mit kell mondani? Teljesen hülye vagyok pasi ügyekben. Mielőtt megszólalhattam volna, egy durva hang hasított a párbeszédünkbe.
- Valami baj van?- Owen állt mögöttem, villámló, gyilkos tekintetét Kevinre meresztve.
Most tűnt még csak fel, hogy a kedves Holland barátunk még mindig ölelget, vagy legalábbis a tapizás fogalmát elég erőteljesen kimeríti.
- Nem, nincsen semmi baj- húztam fel a szemöldököm dühösen, provokálóan Kevinhez préselve a testemet.
Istenem, milyen buták és szánalmasak a nők, ha féltékennyé akarnak tenni valakit. Ha tekintettel ölni lehetett volna, Holland egy hamukupaccá porlad.
- Ki ez a gyökér?- kérdezte az áldozat, túlságosan is elengedve magát, a pökhendiség és a lenézés csak úgy áradt a hangjából.
- Tudod ki a gyökér, te kis szaros- a falnak vágta a fiatal fiút, miközben a bal karját természetellenes pózba csavarta.
Nem hagyhattam, hogy kitörje szerencsétlennek a kezét, ezért jónak láttam közbeavatkozni. Határozottan eltoltam az útból Owent, aki ütésre készen várt a megfelelő pillanatra. Azért álljunk csak meg egy pillanatra. Mi szolgálatban lévő rendőrtisztek vagyunk, akik jelen pillanatban diákoknak álcázzák magukat, de a szabály az szabály. Nem tanúsítunk erőszakot, ezt Cool felügyelő világosan kijelentette.
- Nyugodj már le Mark- suttogtam csitítóan a fülébe- Hagyd békén, nem ártott neked semmit.
Mérges voltam a hadnagyra, hogy ennyire elhagyta magát, ez egyáltalán nem jellemző rá. Ő mindig higgadt és tiszta a feje. Erre… Dühösen levakartam a srácról, aki azzal a lendülettel magához húzott.
- Fogd fel gyökér, nem kellesz a csajnak.
Már csak ez hiányzott. Itt mindenki megbuggyant? Ki kell kinek, kivel, mikor? Én csak védőangyalt játszottam, nem pedig dühös barátnőt. Már most kezdett elegem lenni ebből a buliból, pedig még igazából részt sem vettem rajta. Istenem, csak a részeg férfiaktól kímélj meg. Ámen.
Leráztam magamról a buzgómócsingot, majd a hadnagyot megragadva egy nyugodt helyre cipeltem.
- Te teljesen megbuggyantál?- sziszegtem dühösen az arcába.
- Ez a taknyos zaklatott- jelentette ki önérzetesen, némi sértettséggel a hangjában.
- És akkor mi van? Talán csak neked szabad flörtölnöd?- ezt jól esett a döbbent arcba vágni, nem mintha szándékomban állt volna bármit is kezdeni Kevin Hollanddal.
- Tudtommal dolgozunk- dörmögte gyilkos tekintettel.
- Én dolgozok, már jutottam is valamire. De te megtudtál bármi hasznosat az ügyről, azon kívül, hogy Miss. Hidrogénbombának milyen színű a bugyija?
Megfordult és elment. Értitek? Megfordult és elment. Egy szó nélkül, dühösen, azzal a szigorú tekintettel méregetve, amit annyira utálok. Egyszerűen otthagyott és elnyelte a tömeg. Az utolsó csepp hatalmas hangrobbanás közepette landolt abban a bizonyos pohár vízben. Persze megtartottam magamnak a dühömet. Paprikapiros arccal vonultam az italpult felé, természetesen Kevinnel a nyakamban. Csodálatos estének nézek elébe.

2.


Éppen egy pohár sört kortyolgattam, már vagy egy órája, amikor két ismeretlen ismerősöm mellém lépett. Az egyik szőke hajú volt, a másik fekete, a reggeli csajok voltak a koleszból. Már akkor nem tettek rám túl jó benyomást, hát még most…
Mindketten gúnyosan méregettek, miközben alig bírtak megállni a lábukon, tekintetük homályos volt, enyhén bandzsítva figyeltek.
- Segíthetek?- szólaltam meg, megunva a „nagyon megalázunk új lány” színdarabot.
Egymásra néztek, majd elkezdek nevetni. Szabályosan a pofámba röhögtek, majd elégedetten távoztak. Ki érti a mai fiatalokat? Huszonnégy éves fejjel sokkal érettebb voltam ezeknél a szörnyszülötteknél. Pedig a korkülönbség maximum egy-két éve lehetett közöttünk. De hagyjuk is. Nem akarom felidegesíteni magamat. Ha azt hiszik, hogy ezzel most jól megaláztak, akkor maradjanak ebben a tévhitben, én nem ábrándítom ki őket.
Az nevet igazán, aki utoljára nevet. Valami nem stimmel ezzel a társasággal és én ki fogom deríteni, hogy mi az.
Halkan utánuk osontam, a pohár sört leraktam az asztal szélére, nem akartam felesleges zajforrásokat. A két lány eltűnt a folyosó végén, majd megálltak és beszélgetni kezdtek. Amennyire képes voltam rá, a falhoz simultam, a füleimből pedig kieresztettem a szenzorjaimat. Először egy kukkot sem értettem belőle. A zene, az ordibálás mindent elnyomott.
- Holnap… A raktár…
Semmi érdemleges információ nem jutott el az agyamig, se egy ige, se egy tárgy. De legalább helyszín volt, ha már pontos időpontra nem futotta. A zene elnémult, hogy a következő szám elkezdődhessen, de nekem ez a pillanatnyi szünet is elég volt, hogy végre kivehessek valamit a szavaikból.
- Ez nagyon veszélyes- nyafogott a szőke, aggodalmas tekintetét körbejáratva a folyosón- Mi lesz, ha lebukunk?
- Kuss, te szerencsétlen. Ha nem köpsz, senki nem fogja megtudni.
- De Adam…
- Adam is tartja a száját, mert ha nem, megölöm- a fenyegetés sziszegve hagyta el a fekete hajú száját, arca eltorzult, tekintete űzött volt és törődött.
A zene ismét belehasított a csendbe, én pedig némi információ birtokában visszamentem az italpulthoz. Baj nem lehet belőle.

3.


Owen mellettem settenkedett, minden figyelmét egy tequilás üvegnek szentelve. Néha-néha rám pillantott, szája szólásra nyílt, mégsem hagyta el egyetlen szó sem. Halvány mosollyal az arcomon díjaztam az ijedt kísérleteket, hogy beszédbe elegyedhessem velem, de úgy döntöttem nem könnyítem meg a dolgát, majd ő kezdeményez. Kortyoltam egyet a kólámból, nem volt semmi kedvem berúgni, a fiataloknál pedig nagy divat volt a boros kóla, aminek én a kóla részét meg is csapoltam. Annyi baj legyen.
A hadnagy kétségbeesett tekintettel méregetett, láthatólag valami nagy esdeklésre készülődött, mert nem nagyon akaródzott neki elkezdenie. A falnak dőlve némán kortyolgattam, miközben tekintettemmel tüntetően a másik irányba néztem. Puha kéz érintette meg a tenyeremet, gyengéden maga felé fordított, szeméből sütött a megbánás és a szégyen. A szürke tekintet ártatlanul meredt az enyémbe, a kívánatos ajkak esdeklően elváltak egymástól.
- Ha azt mondom, sajnálom, az elég?- kérdezte kétségbeesetten, nehezen ejtve ki a szavakat. Láthatóan nem volt hozzászokva a bocsánatkéréshez, ahogyan én sem. Ezért értettük meg egymást. 
- Talán- feleltem kimértem, visszafojtva a mosolyomat.
Owen megragadott és magához húzott. Annyira meglepődtem a hirtelen szeretetrohamon, hogy az egész pohár kólát magamra öntöttem. A szénsavas cukorbomba az ingemen landolt, de a hadnagy nem engedte, hogy foglalkozzam vele, mert egy hatalmas cuppanóst nyomott az arcomra.
- Nem bírom, ha haragszol rám- suttogta a fülembe, forró lehelete a nyakamat borzolta, ernyedten lógtam a karjaiba, ajkaim vágyakozva elnyíltak egymástól- Olyan, mintha a húgom lennél.
Egy atombomba robbant a mellkasomban, darabokra cincálva a szívemet. A levegő bennszorult a tüdőmben, levegő után kapkodva próbáltam megtalálni a hangomat, ami jelen kijelentés után nem volt egyszerű vállalkozás.
A húga? Milyen ostoba vagyok. Mégis, hogy gondolhattam, hogy féltékenységből támadt szerencsétlen Kevinre. Nem érdeklem őt nőként, csak egy gyámolítani való kislány vagyok a szemében, akit félt a csúnya bácsiktól.
Ridegen eltoltam magamtól, arcomra próbáltam kedves mosolyt varázsolni, a könnyeimet visszanyelve végre összeszedtem magam annyira, hogy kinyögjek egy választ.
- Én is így vagyok ezzel- nyögtem fájdalmas űrrel a szívemben.
- Olyan, mintha a húgod lennék?- nevetett fel vidáman, dallamos kacagása ostorként csattant a hátamon.
- Tudod, hogy értettem- vágtam hozzá durcásan.
- Persze- megragadta a kezemet, lehelt rá egy könnyed csókot, majd rám kacsintott és elment.
A vodkásüveg felé nyúltam, ez volt közel és mélyet húztam az átlátszó alkoholos löttyből. Lelki fájdalmakra tökéletes és ráadásul a gátlásaimat is oldja. Ma ki akartam rúgni a hámból.

4.


Nem tudom hogyan, de egyszer csak azt éreztem, hogy hűvös levegő simogatja az arcomat, az éjszaka sötétje éles karomként mart a szemembe. Kint voltam egy padon, kezemben egy üres üveggel. Mellettem Adelphe szunyókált, bájos fejét a vállamra hajtva. Szép. Tudatlanra piáltam magam. Ez nem én vagyok. A gondolat józanítóan hatott rám, a szégyen, forró hullámok formájában tört a testemre.
Óvatosan lefektettem a lányt a padra, én pedig felkeltem mellőle, hogy felmérjem a terepet. Az egyetem parkjában voltam, a tó kéklő vízén megcsillant a hold, a fák lágyan hajladoztak a hűs szélben. A földön Kevin feküdt, egy számomra ismeretlen srác mellett, mindketten talaj részegre itták magukat, hangos horkolásuk még a halottakat is felverte mély álmukból.
Az idő kezdett lehűlni, drága szobatársam pedig egy szál semmiben fehérlett az éjszakában. Mély sóhaj kíséretében átkaroltam, karcsú teste könnyedén simult a kezembe. Nem volt nehéz, de az éjszakai italozás megviselte a gyomromat és az egész testemet.
Elindultam a kollégium felé, kezemben Adelphe alélt testével, miközben a fejem szétrobbanni készült az elfogyasztott alkoholmennyiségtől. Hogy lehettem ilyen buta és felelőtlen. Nekem nem szabad elengednem magam, addig nem, amíg szolgálatban vagyok. Ilyenkor nehéz megállapítani a munkaidőm elejét és végét, de a magammal való szerződésben úgy áll, hogy alvás közben nem dolgozok, amúgy végig. Erre megszegtem.
Megnyomtam a lift gombját, majd türelmetlenül vártam, hogy végre megérkezzen. A mai nap folyamán már másodszor veszem igénybe szolgálatait, ez így nem lesz jó hosszútávon. Átvettem a másik kezembe a lány testét, miközben forró, alkoholos lehelete az arcomba vágódott. Próbáltam nem belélegezni a mámorító illatot, lábammal türelmetlenül doboltam a padlón, amíg ki nem nyílt.
Testét magam után húzva elindultam a folyosón, kezemmel türelmetlenül a szoba kulcsa után kutatva. Elegem volt mindenből, ebből az egész ügyből, de legfőképpen Owen piszkálta a csőröm. Úgy tűnt minden marad a régiben, de bennem mégis megváltozott valami. Nem tudom, hogy mi és, hogy mennyire végleges, de megváltozott, és amíg ez így marad borzalmasan fog fájni.
A kulcs a zárba simult, ami könnyedén megadta magát, hogy feltáruljon előttünk a szoba minden apró szeglete. Óvatosan az ágyra fektettem Adelphe ájult testét, aki halkan motyogva a takaró alá fészkelte magát.
- Rossz fiú vagy Fred… Most ne…
Úgy döntöttem, hogy nekem ennyi elég is volt a párbeszédből. Ledobáltam viseletes ruhadarabjaimat, majd ádámkosztümben a fürdőszoba felé vettem az utam. A hold sugarai lágyan körülfonták a testem, kiemelve halványbarna árnyalatát, amikor a parányi helységbe léptem. Ujjaim a kapcsolóra simultak, majd az érzékeim egyszerre vijjogtak veszélyt.
A vér édesen fémes illata betöltötte a szaglójárataimat, a kezem hirtelen csapódott a kapcsolóra, hogy a plafonon pislákoló lámpa fénye elborítson mindent, megvilágítva a kádat, a mosógépet, az apró rózsaszín szőnyeget a földön és a kibelezett hullát a falnak szegezve.

5.


A mosdó fölé görnyedve bevizeztem az arcomat, a hideg folyadék felfrissített, lehűtött és elmulasztotta a torkomból feltörekvő hányingert. Idegesen a hajamba túrtam az ujjaimmal, nem tudtam mitévő legyek. Az áldozat fiatal fiú volt, szalmaszőke hajkoronával, vakítóan kék szemekkel, erős, kiugró arccsonttal, izmos felsőtesttel. A beleit kipakolták, a mellkasa szétnyílt, a csontok fenyegetően és gúnyosan villogtak az arcomba.
Törülközőt csavartam a testem köré, majd kiléptem a fürdőszobából. Mérhetetlen sokként ért a tény, hogy valakit meggyilkoltak a szobámban. Ilyen még soha nem fordult elő velem, a halál szaga körbelengett, végigjárta a testemet, minden ízemben reszkettem, nem tudtam mit tegyek.
Remegő ujjaim a mobilom után nyúltak, majd tárcsáztam Owent, hiszen ő volt a közelben, szükségem volt rá, a bíztató, megnyugtató szavaira. A harmadik csörgésre felvette, hangja álmos volt és elgyötört.
- Igen?- szólalt meg mély sóhaj kíséretében, hangjában némi harag érződött.
- Van egy kis gond- suttogtam megszeppenve, zavart pillantásomat a fürdő felé vetve.
- Te vagy az Dan?- érdeklődött kíváncsian, az álom halhatóan kiszállt a hangjából.
- Igen, én vagyok. Sürgős segítségre lenne szükségem, rohadt nagy baj van- sziszegtem türelmetlenül, enyhe hisztériás éllel a hangomban.
- Mi történt?
- Azt hiszem meggyilkoltak valakit a fürdőszobánkban- a hangom elcsuklott, a zokogás váratlanul kúszott fel a torkomon.
- Máris ott vagyok- a vonal megszakadt, én pedig percekig hallgattam monoton zúgását.
Halk kopogás hasított az éjszaka csendjébe, ijedten összerezzentem tőle, majd villámgyorsan utat nyitottam a hadnagy előtt. Owen egy szál rövidnadrágban feszített az éjszaka sötétjében, bőre bársonyos simaságát a testemen éreztem. A mobil kicsúszott a kezemből, pokoli zajt csapva a szobában. Mark magához húzott, forró lehelete lágyan simogatta a bőrömet, erős karjai bilincsként szorultak a derekamra.
- Nincs semmi baj Danielle. Minden rendben lesz- suttogta a fülembe, a menta illata, ami a szájából áradt, kiűzte a vér fémes szagát és ízét az érzékeimből.
- Valaki járt a szobánkban, valaki képes volt felhozni a hullát úgy, hogy senki nem vette észre.
- Honnan veszed?
- Kevés a vér. Nem elég ahhoz… ahhoz a mészárláshoz, amit véghezvittek.
- Ez már nem vicc. Gondolod valaki megszimatolta, hogy rendőrök vagyunk?- hangja kétségbeesett volt, szabad kezével a telefonját tartotta.
- Jó estét uram!- szólalt meg kisvártatva- Sajnálom, hogy zavarom, de be kell jelentenem egy gyilkosságot.
- 304-es szoba… Igen uram… Danielle is itt van, uram… A fürdőszobájában találta a holttestet, uram.
Pokolian fáradt voltam, Elegem volt már mindenből. Egyetlen vágyam volt, aludni, hiszen olyan rég aludtam ki magam rendesen. Elszakadtam a hadnagytól, majd az ágyba zuhantam. Nem érdekeltek a hullák, a gyilkosok sem. Az álom hihetetlen erővel ragadott magával, és mint akit kiütöttek zuhantam a földjére, hogy részleteket láthassak az Élet Nagy Könyvéből. Rohadjon meg.

6.


Érzésem szerint pár percet aludhattam, amikor egy gyengéd kéz kezdett el rázogatni. Homályos tekintetem előtt Owen arca bontakozott ki, az óra hajnali hármat mutatott. Ezek szerint tényleg nem aludtam pár percnél tovább.
- Mi van? - nyöszörögtem.
- Dan, az istennek sem akarlak zavarni, de jó lenne, ha hitelesen játszanád a szereped. Miután elmentem, te szépen felállsz, a fürdőszobába mész és sikítasz egy gyönyörűt.
Fáradtan felálltam, tekintetemmel végigkövettem Owen alakját, ahogy elnyeli a sötétség, majd cselekedtem. Lassú léptekkel a fürdőbe léptem, ujjaim a kapcsolóra simultak, majd egy fáradt sóhaj kíséretében megnyomtam. Vakító világosság öntötte el a parányi helységet, a hulla tekintete sértődötten méregetett.
- Bocsi, hogy zavarlak, esküszöm ez az utolsó - suttogtam bűnbánóan.
A fáradság minden félelmemet kiűzte, Owen megnyugtató ölelése mindent más színben láttatott velem. Rendőr vagyok, aki nap, mint nap hullákkal dolgozik, hullákkal kel és fekszik. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a maihoz hasonlóan kiboruljak. A törülközőt magamhoz szorítva a helységbe léptem, számat kitátottam és a galaxis legkétségbeesettebb sikolyát produkáltam.
A hangom szárnya vesztett madárként visszahangzott az épületben, faltól falig csapódott, majd remegve elhalkult. Nem játszottam meg magam eléggé, ugyanis a félelem bennem lüktetett, kezdett túlnőni rajtam az ügy.  
Adelphe kómás arccal, ijedten tántorgott a szoba elé, szemei dühösen méregették alakomat.
- Mi a franc… - kezdte, majd tekintete megállapodott a halotton.
Szemei elkerekedtek, rémülten szívére szorított kézzel hátrálni kezdett.
- Én nem, én nem akartam… - dünnyögte, miközben záporoztak a könnyei. Hisztérikus sikoly hagyta el a rózsás ajkakat, tekintete kitisztult, egész lénye reszketett. Mellé léptem, hagytam, hogy a teste rám nehezedjen, az ájulás szélén állva a vállaimba zokogjon.
Vad dörömbölés verte fel az éjszaka csendjét, majd miután nem válaszoltunk, éles reccsenés csattant fel a távolból, majd lábak dübörgése. Emberek gyűltek körénk, én pedig Adelphet szorítva a földön ültem, hátamat a hűvös falnak vetve.
Rémült suttogás, kétségbeesett mondatok visszahangzottak a fejemben, az emberek elborzadt szemekkel bámulták a meztelen falnak szegezett testet. Minden ízemben éreztem, hogy rettegnek és undorodnak, de nem bírják levenni kíváncsi, vérre éhes tekintetüket a hulláról. Vaku fénye villant, valaki fényképezett, nem tudtam megakadályozni. Lassan két lábra vergődtem, próbáltam nyugalmat erőltetni reszkető vesszőimre, majd a fiatal fiúhoz léptem, öklöm meglendült, nem törődve senkivel és semmivel beledöngöltem a falba. Ujjaim elfehéredtek, ahogy szorítottam, de nem érdekelt. Felháborított a tette, hogy csak egy véres sztorit lát az áldozatban, egy jó történetet, amivel elhenceghet a haverjainak.
Gyengéd kéz nyúlt felém, majd óvatosan lefejtett a gyerekről, nem volt türelmetlen és mérges, inkább megértő, higgadt. Villámokat szóró tekintetem le nem vettem volna a féregről, de engedtem a gyenge erőszaknak.
- Meg ne próbáld még egyszer - sziszegtem fenyegetően, kezemmel dühösen kapva a mobil után.
A készülék hangos csattanással földet ért a kövezeten, kijelzője betört, de én még rátapostam.
- Hívta valaki a rendőrséget? - remegett egy hang a háttérben.
- Már úton vannak - válaszolt egy másik.
Már alig vártam a találkozást.

7.


A kihallgató szobában ültem egy nagy adag feketét kortyolgatva, előttem Cool felügyelővel, mellettem Owennel. Dühöm nem csitult, még mindig felháborodottan pufogtam, néha megszakítva, hogy ihassak. A felügyelő gondterhelt tekintettel méregetett, megritkult haját zavartan simítgatva. Owen hanyag eleganciával az asztalnak dőlt, fáradt szemeit a kopott padlón nyugtatva.
- Elmondaná valaki mi a franc történt? - szakított meg a csendet a felügyelő, hangjából sütött az elfojtott harag.
Lenyeltem a fekete minden cseppjét, majd kezeimmel összeroppantva a műanyag poharat, végre hajlandó voltam megszólalni.
- Elmentem egy egyetemi bulira hátha megtudok valamit a diákoktól. A tervem bevált, ugyanis kihallgattam egy furcsa beszélgetést, amiben valami találkozót beszéltek meg éppen. Az egyik lány, sajnos még mindig nem tudom a nevét, teljesen be volt rezelve attól, hogy Adamnek eljár a szája. Erre a másik azt mondta, hozzáteszem annyi fenyegetéssel a hangjában, amivel egy egész országnyi gyereket be lehet szaratni, hogy akkor megöli. Na, már most ezek után… kiesett egy kicsit a dolog, a parkban tértem magamhoz.
Kerültem Cool felügyelő tekintetét, kerültem Owen tekintetét, így lesütött szemmel én is vizsgálat alá vettem a kopott padlót. Semelyikük nem szólalt meg, nem vágott közbe, de éreztem dorgáló tekintetüket a tarkómon.
- Megragadtam Adelphet, a szobatársamat, majd felcipeltem a szobánkba. Úgy döntöttem fürdök egyet és akkor… a többit tudjátok.
- És mi volt az a kis incidens a sráccal? - Cool felügyelő hangja dühös volt és csalódott.
- A hullát fényképezte. Betelt a pohár és akármennyire is sajnálom, de elvesztettem az önuralmam - tekintetem összecsapott a felügyelőjével, akármennyire is fájt, álltam a sarat.
- Ezt, majd megbeszéljük, miután lezártuk ezt az átkozott ügyet. Milyen nevet említettél?
- Mikor? - néztem rá bambán.
- Amikor a beszélgetésről volt szó.
- Adam.
Nem értettem miért olyan fontos ez, az emberek sokszor mondanak butaságokat, ha félnek és dühösek valakire. Alap, védekező mechanizmus. Ilyenkor kellemes és megnyugtató érzés elképzelni a tettet, de amúgy soha nem tennéd meg. Már aki.
Cool felügyelő elgondolkodó tekintettel járkálni kezdett, Owen kíváncsian figyelte minden lépését.
- Valami baj van uram? - kérdeztem türelmetlenül.
- Az áldozatot Adam Longnak hívják. Nem tudom, hogy véletlen egybeesés-e a két ügy, vagy valaki bosszút állt szerencsétlenen.
Ezt tényleg jó lett volna tudni.
- Maguk ketten - mutatott ránk határozottan - visszamennek az iskolába és úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Danielle te néhány napig eljátszod a sokkos kislányt, aki életében először látott hullát és nagyon megviselte, Owen te pedig játszod tovább a szereped.
Na persze. Csajozik és összetöri a szívemet. Szép kilátások.
- Ha bárki kérdezi, kihallgattak titeket, de semmi különös. Most pedig táguljatok.
Felálltam a székemből, majd egyetlen laza csuklómozdulattal a kukába hajítottam a gyűrött műanyagot. Miután kiértem a szobából, tekintetem találkozott Adelphe-vel, aki kisírt szemekkel, fáradtan pislogott rám.
Én nem… Én nem akartam. Visszhangzott a fejemben a rövid mondat, számban éreztem félelme ízét. Nem a hullától ijedt meg, legalábbis közvetve nem.
Attól ijedt meg, hogy ő is hasonló sorsra jut, amiért elszólta magát.
A hulla lehet, hogy figyelmeztetés volt. Pofa be, vagy halott vagy.