1.
A felkelő nap fénye vékony vöröses csíkot rajzolt a horizontra, amikor magamhoz tértem. Azzal a lendülettel zuhantam is hátra, beverve a fejem a mögöttem álló radiátorba. Laposakat pislogva próbáltam felmérni a környezetemet, hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok és mit is keresek itt pontosan. A szoba, ahol magamhoz tértem sötét volt, kicsi és rendetlen. Papírok mindenhol, kiürült kávéspoharak a földön, az asztalon, az irathalmazon, aranyos barna pöttyökkel lepve el azokat.
Mélyet sóhajtottam. Kezdett derengeni, hogy hol is vagyok és nagyon nem örültem neki. Már megint az irodámban aludtam el, ráadásul az a nap odakint nem akármilyen nap. Egy szép, munkamentes vasárnap sárgálló égi tüneménye. Na persze. Egész nap dolgoztam, éjszakába nyúlóan, a papírok pedig szanaszéjjel, ráadásul még le is kávéztam. Ennél pocsékabbul nem is indulhatott volna a napom. Gondoltam én, de pár perccel később már nem így vélekedtem.
Először is azzal kezdtem, hogy feltápászkodtam a földről, kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, megsimogattam a fejem –jó nagy pukli növekedett rajta-, összeszedtem a kiürült kávéspoharakat, majd a szemetesbe dobtam. Még mindig rendetlenség volt, ami borzasztóan zavart, főleg, hogy a tegnapi munkámat dobhatom ki a kukába. Ha az összepettyezett iratokat meglátja a főnököm, biztos kitekeri a nyakam.
A derekam majd leszakadt annyira fájt, ha valaki már próbált egy irodai székben aludni, akkor tudja, hogy miről beszélek. Kioldottam a pisztolytáskát a nadrágomról, majd az asztalra tettem. Elővigyázatlanságból ötös és ezzel nem kellene dicsekednem.
Úgy döntöttem elmegyek egy jó nagy adag kávéért, ha már úgyis itt ragadtam ebben az istenverte épületben. Kilazult hajamat szoros copfba fogtam útközben, kezemben az apróval halkan dalolgattam. Tudtam, hogy hamarosan elmegy a kedvem az énekelgetéstől, hiszen kénytelen leszek a vasárnapomat is feláldozni a szent ügy oltárán.
Igen tudom, csak és kizárólag én tehetek arról, hogy nem fejeztem be időben a jelentésemet, de könyörgöm, aki kitalálta, hogy egy nyomozó, miután megoldotta az ügyet, még jelentést is írjon róla, az elmehet a… Öhm. Inkább nem folytatom. Kissé morcos vagyok, és ilyenkor nem lehet bírni velem. Még szerencse, hogy rajtam kívül senki nincs itt. Biztos két másodperc alatt kiakasztanám.
Bedobtam az aprót, kikértem az adagom –hosszú kávé, cukor nélkül-, majd csendben vártam. És vártam… A gép még annyit sem böfögött, hogy bocsi, de nekem kampec. Az már biztos. Dühösen oldalba rúgtam, de még a pénzt sem adta vissza. Lehet ez a nap még ennél is rosszabb?
Visszacaplattam az én saját kis porfészkembe, majd próbáltam egy kicsit összerámolni a papírokat. Átmásolom és kész. A nagy pakolgatásba teljesen belefeledkeztem, így amikor egy erős kéz megszorította a vállamat, rögtön öklössel viszonoztam. A mögöttem álló férfi megtántorodott, kezeit vérző ajkára szorította, kíváncsi tekintetét rám szegezte.
- Neked is jó reggelt!- köszöntött gúnyosan.
Nem kértem bocsánatot, mégiscsak a szívbajt hozta rám. Nem tehetek róla, hogy vannak önkéntelen reflexeim.
Mark Owen, ugyanis ő volt a kora reggeli látogató, vagyis inkább behatoló, magas és izmos férfi volt, azon kívül a kollégám. Vakítóan szürke szemeit le nem vette volna rólam, folyton- folyvást gúnyosan méregetett velük. Na persze, mert nő vagyok. Nemi diszkrimináció. Á, egy cseppet sem.
Négy éve dolgozom itt, szerintem már elég ideje ahhoz, hogy teljes jogú rendőrként tiszteljenek, aki legalább negyven bűnügyet megoldott, az életét nem féltve vetette magát a rosszfiúkra. De nem. Én csak egy törékeny hölgyemény vagyok a szemükben, akit óvni kell és úton-útfélen beégetni. Egyedül a főnökömmel nem viselkedtem ilyen konokul és gyerekesen, azért mégiscsak féltem a seggem és a munkám.
Owen ma fekete pólót vett fel, laza farmernadrággal, lábán acélbetétes bakancsot viselt, hanyag eleganciával, lógó cipőfűzővel. Vállán bőrdzseki lógott, szájából vékony patakban vér csörgedezett. Egy kicsit talán mégis elvetettem a sulykot.
De akkor is. Vasárnap reggel van, alig aludtam valamit, a szabadnapomon itt dekkolok a saját irodámban, ahelyett, hogy otthon húznám a lóbőrt.
- Megszólalsz még ma?- kérdezte érdeklődve, szája szegletében halvány vigyorral.
- Talán.- na jó, néha tényleg baromi nagy tapló tudok lenni.
- Hol tartasz a Smith üggyel?- kérdezte hivatalos hangnemre váltva.
- Kész vagyok vele… vagyis kész leszek vele, miután átmásoltam.
- Történt valami?- sandított rám, a kezemben lévő papírokat fürkészve.
- Megszomjaztak egy kis kávéra.- dünnyögtem egyre vörösödő fejjel. Már csak ez kellett. Röhögjön rajtam az egész épület.
Mark felnevetett, férfiasan dallamos hangja a szégyen forró hullámait uszította rám. Utálom, ha elpirulok, utálom, ha beégek előttük.
Összeszedtem az összes iratot, mappába dugtam őket és beleraktam a táskámba. Haza megyek, alszom egy jót, délután pedig nekilátok a másolásnak.
- Miért jöttél be vasárnap?- néztem rá Owenre kíváncsian, egy fokkal barátságosabb hangnemre váltva. Bírtuk mi egymást, félreértés ne essék, viszont ugratni is szerettük a másikat, amit minden adandó alkalommal ki is használtunk.
- Gondoltam rád nézek. Volt egy olyan érzésem, hogy még bent vagy.
Na, igen. Ez már nem először fordul elő velem. Mondhatni a munkám az életem és fordítva. Elég pocsékul hangzik és úgy is érzem magam néha. Jó lenne úgy hazamenni, hogy valaki vár rám, forró csókkal és melegséget árasztó öleléssel fogad. Erre nekem mi jut? Egy kolléga, aki folyton rajtam köszörüli a nyelvét, baráti ölelés nuku.
Mélyet sóhajtottam, ismét, majd a vállamra kaptam a táskát és indulni készültem. Mark udvariasan előre engedett –na miről is beszéltem?-, de most még ahhoz is fáradt voltam, hogy mérgelődjek.
Elhagytuk végre a komor, robosztus épületet, Mark pedig lovagiasan felajánlotta, hogy hazavisz. Fáradt voltam, szemeim előtt hullahopp karikák úszkáltak, így hát boldogan elfogadtam az ajánlatát. A régi BMW a sarkon állt, elhagyatottan, szürkén. Kinyitottam az ajtót, majd behuppantam az anyósülésre.
Nem kellett volna, ilyen elhamarkodottan cselekednem. Az egész kocsit elborította a szemét, a hátam mögül az üres üvegeken, óvszeres zacskókon kívül még levedlett pókbőröket is kihalásztam. Mark egy bájos mosollyal elintézte a dolgot, én viszont bizalmatlanul fészkelődtem az ülésen.
- Nyugtass meg, hogy a pók nem tartózkodik a járműben.- menekülésre készen az ajtó nyitóján tartottam a kezem. Egyetlen rossz válasz és én már ugrok is ki a kocsiból.
- Emlékeim szerint nem.- nevetett fel harsányan, válla rázkódott a röhögéstől. Csak szívat.
Megnyugodva hátradőltem, szemeimet lehunytam, relaxálni próbáltam, miközben ordított a metal a fülembe. Az úgy nem olyan könnyű, nekem mégis sikerült elbóbiskolnom, mert amikor ismét magamhoz tértem, Owen kedves vállrázogatásának köszönhetően, már otthon voltam.
- Kisasszony.-tárta ki előttem az ajtót, kezével mutatva az irányt. Mintha nem tudnám, hogy merre kell mennem.
- Köszönöm Mark.-leheltem felé hálásan, fáradtan pilláimat rebegtetve.
- Szavadon foglak.-kacsintott felém kacéran, majd a következő pillanatban már a kocsiban volt.
Na, igen. Így néz ki az, aki nem az irodájában töltötte az éjszakát.
Előkotortam a kulcsomat, majd hosszas próbálkozások után végre sikerült bejutnom a lakásomba. Ruhák hevertek mindenütt, a kanapétól kezdve, a konyhán át. Tényleg mindenhol. Nincsen túl sok időm takarítani, Kelly, a barátnőm néha átjön, majd hosszas szent beszédek közepette végül összerámol. Hát Kelly most üzleti úton van és ez meg is látszik a lakásomon.
Felcsoszogtam az emeletre, menetközben dobálva le magamról a ruhákat, majd fürdés nélkül az ágyba zuhantam, hogy abban a pillanatban elnyomjon az álom.
Kés villant a levegőben, egy gyűlölettől eltorzult arc bámult a képembe, majd lövés dörrent és minden megoldódott. A férfi halott volt, a kés ártatlanul hevert mellette, a pisztolyt tartó kéz pedig az enyém volt.
Verejtékben úszva tértem magamhoz, percekig gondolkodva azon, mitől is ébredhettem fel. Éles csörgés hasított a csendbe, én pedig próbáltam előhalászni a rumli alól a telefonomat.
- Halló.- vettem fel fáradtan, rekedtes hangon dörmögve a vonalba.
- Danielle, itt Thomson. Sürgősen ide kellene jönnie. Történt egy kis kellemetlenség. Egy kibelezett hulla fekszik előttem.
Na ennyit a szabadnapomról.
2.
Pár perc alatt elkészülődtem, még egy könnyed zuhanyt is engedélyeztem magamnak. Gondoltam ennyit azért mégiscsak megérdemlek. A hullák pedig nem szaladnak el, nem arról híresek. Szűk farmert húztam, egy ujjatlan felsővel, pokolian meleg volt odakint, szinte olvadozott a beton, ezért kicsit könnyedebben kellett öltözködnöm. Felhúztam a tornacipőmet, viseletes darab volt, nálam fogyóeszköz. Hol véres lett, hol beleakadtam egy kerítésbe és végigszaggattam az anyagot, hol pedig egyéb testnedvekbe lépkedtem, volt, ami öhm… kissé kocsonyás állagúra sikeredett. Szétlőtték a pasi koponyáját és azt hiszem ezzel mindent elmondtam.
Vizes tincseimet laza copfba kötöttem, ahhoz képest, hogy alig három órát aludtam, elég jól néztem ki. Persze azért két liter kávét csomagoltam az útra, néhány energiaital kíséretében ott hevertek a táskám mélyén. Kimentem a garázsba, majd a kocsiba ültem. Mindenem megvan, kávé, fegyver és jelvény, pipa. Ebben a sorrendben. Csak egy picit voltam fáradt, körülbelül annyira, hogyha lefeküdnék a hullaházba, meg nem mondanák, hogy élek.
Gyújtást adtam, majd elindultam. Thomas alaposan elmagyarázta, hogy hova is kell mennem, de hát félálomban az ember nem nagyon figyel, csak engedelmesen bólogat, és néha benyög egy igent. Annyira azért emlékeztem, hogy az erdő felé kell mennem, jól be a sűrűjébe. Vezetés közben nagyokat kortyolgattam az energia löttyből, szememet végig az úton tartva.
Fel voltam készülve a borzalmas látványra, ami majd fogad a helyszínen, többször volt részem kibelezett hullákban és egyik sem nyerte el a tetszésem. A vége mindig az volt, hogy pisilésre hivatkozva elvonultam, hogy az egyik elhagyatott bokornál kiürítsem a gyomortartalmam. Még jó, hogy ma nem ettem semmit.
A város forgataga lassan elmaradt mögöttem, egyre gyakrabban lehetett fákat és zöldövezeteket látni. Jé, ilyen is létezik? Na, jó persze csak viccelek, láttam én már erdőt, lelkes kiránduló vagyok szabadidőmben, már, amikor van olyanom. Kelly-vel szoktunk császkálni, felfedezni a természet csodáit, miközben vagonszámra készítjük a képeket és sütjük a kaját. Nincs is annál jobb, a szabad tűzön sütött kaja olyan más. Bacis, kormos. Hopp leesett, nem baj még meg lehet enni. Hiszen itt minden bio, még a sár is.
Valamikor be kellene iktatnunk egy hasonló kiruccanást, amint hazajön a barátosném –és kitakarít a lakásomban-, elmegyünk vidéket látni.
Hamarosan a fákon kívül hatalmas fekete autók is feltűntek, mellettük pedig ott szirénáztak a járőr kocsik. Lehúzódtam, mély levegőt vettem –a hulla közelében ez szigorúan tilos-, majd kiszálltam a kocsiból.
Drága kollégám, Mark Owen az út szélén állt, széles mosollyal az arcán éppen engem stírölt. Világosbarna haja kócosan magasodott a fején, szürkéskék szemei boldogan villogtak.
- Csak nem nekem örülsz ennyire?- viccelődtem, miközben felé közeledtem.
- Látványod mindig mosoly csal az arcomra, reményt csepegtet reménytelenül szerelmes ifjú lelkembe, felgyorsítja fáradtan dobogó szívem lüktetését.- lehelte felém teljes beleéléssel.
- Mi van Shakespeare-t reggeliztél?- ütöttem játékosan vállba a hadnagyot.
- És mily rút elutasítás, menten a mélybe vetem magam.- és nem hagyta abba a színészkedést. Ajka szegletében provokáló mosoly villogott, várta mikor csapom agyon egy farönkkel.
- Ha kiszórakozták magukat, akkor elkezdhetnének dolgozni.- hasított egy szigorú hang a dobhártyámba.
Cool felügyelő alacsony, köpcös alakja előtűnt a fák rejtekéből, szájából cigi lógott, kezét a hasára szorítva nyöszörgött.
- Valami baj van, uram?- kérdeztem szenvedését látva.
- Mondtam Margareth-nek, hogy ne tegyen bacont a rántottába, de azért belecsempészte.
Könnyed gyomorrontás. Ez egy kibelezett hulla társaságában enyhén ironikusnak tetszett. Elindultunk a felügyelő nyomában az erdő felé, miközben Owen folyamatosan bökdösött. Tisztára, mint az oviban.
- Megmondalak Cool felügyelőnek.- suttogtam hátra, figyelve arra, hogy csak Mark hallja.
Visszafojtott röhögés volt rá a válasz, annyira gyerekesek vagyunk. Nem tartott sokáig a felhőtlen vidámság, mert a szag hirtelen mellbe ütött, egy ideig levegő után kapkodva próbáltam stabilizálni a helyzetemet. Kezemet az orrom elé tartva lassan közelítettem meg az áldozatot, előre félve a látványtól. Miért kell nekem ezt mindig végignéznem? Borzalmas. Hát még, ami utána következett.
Egy parányi tisztásra érkeztünk, elszórtan helyszínelők gyűjtötték a mintákat, precízen, minden apró nyomra figyelve. És akkor megláttam.
Még a két évvel ezelőtti reggelim is szökni próbált, de nem engedtem, hiszen én kemény zsaru vagyok, nem egy pityergős, elalélós nő. Sértő a gondolat is.
Előttem feküdt néhány méterrel, fél szemét a vakítóan kék égboltra szegezve, a másik szemét pedig a… Jó kérdés, mert nem volt neki olyan. Bőre hártyásan, felhólyagosodva és bomlásnak indulva fehéredett a csontokon, húsa mállásnak indult, belei feltekeredve hevertek mellette, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A rózsaszín virslik, más hasonlat nem jutott eszembe, fonnyadtan bűzölögtek egykori gazdájuk mellett, aki szintén nem volt az a frissem fürdött, szappanillatú egyén.
Meg kell mondjam, fintorogva méregettem az áldozatot, egy kis időre megtorpanva, valahogy nem akarózva tovább menni. Próbáltam kiűzni az elmúlás nem túl kellemes –sőt!- illatát a szaglójáratimból, lábaimba egy kis bátorságot csepegtetni és valami bátrabb, zsarusabb arckifejezést ölteni magamra.
Owen már hátulról taszigált, szerette volna ő is megvizsgálni az áldozatot, én pedig szívesen előre engedtem. Láttam rajta, hogy megtántorodik a szagtól, de hát ő férfi, mégsem engedheti meg magának azt a luxust, hogy kiborul. Lehajolt az áldozat mellé, majd a főnökünkre sandított.
- Mióta halott?- kérdezte komor arckifejezéssel, vérprofin.
- A halottkém szerint egy hete.
- Ki volt a szerencsés, aki rátalált.
- Egy kiránduló. Megérezte a szagot, majd utánajárt a dolgoknak. Először azt hitte, hogy egy őz, de nagyot tévedett. Enyhe sokkot kapott, jelenleg ott piheg valamelyik járőr kocsiban.
- Majd én kikérdezem.- jelentkeztem lelkesen a feladatra és már mentem is.
- Gyáva.- kiáltott utánam Owen, de én rendületlenül haladtam a kocsisor felé.
Szemeim előtt lebegett a halott nő képe, testére feszülő, szakadt ruhája, halálba meredő tekintete, fél tekintete. Vajon hol lehet a másik szeme? Ahogy megfogalmazódott bennem a kérdés már rosszul is lettem. Na, nem. Most nem fogok hányni. Ideje lenne már megedzeni a gyomrom. Olyat lehet csinálni? A testemet folyamatosan edzem, de vajon a gyomromat is megtudnám? Nem valószínű.
Holtsápadtan, gyomromra szorított kézzel léptem a kocsihoz, ahol egy Barbie-baba kinézetű hölgyemény éppen pityeregve próbált szabadulni a helyszínről.
Meglepődötten felé léptem, mit mondjak nem erre számítottam. A hozzá hasonló nők inkább plázákba kirándulnak, nem erdőbe. De persze nem szóltam egy rossz szót sem. Az arcomon úgy is látszik. He-he.
Hidrogén szőke haját befonva hordta, aranybarna szeme kétségbeesetten méregette egyre közeledő alakomat, rózsaszín- Édes Istenem- bolyhos tréningruháját vér mocskolta. Vér?
- Jó napot Miss…
- Hernandez. Gretha Hernandez.- szipogta, miközben kristálytiszta krokodilkönnyei a dekoltázsába potyogtak.
- Üdvözlöm Miss. Hernandez. Maat hadnagy vagyok a gyilkossági csoporttól. Néhány kérdést szeretnék feltenni Önnek.- mézesmázos hangom még az én szívemet is megmelengette, kellően udvarias voltam, kellően hivatalos. Csillagos ötös.
- De én már mindent elmondtam a kedves rendőr uraknak.
- De nem nekem.- na jó ez már nem volt túl kedves. Miss. Hernandez meg is lepődött a hirtelen bekövetkező hangnemváltáson, rémülten pislogott hatalmas boci szemeivel, értetlenül toporogva a kocsi előtt.
- Hogyan talált rá az áldozatra?- kérdeztem jegyzetfüzetemet elővéve. Igenis még nem avult el.
- Mint már mondtam…- kezdte, de a szúrós tekintet, amit felé vetettem megtorpanásra késztette.- Hát kirándulni jöttem, éppen a virágokat szagolgattam, amikor megcsapott ez az elviselhetetlen bűz.
Kis híja volt, hogy nem röhögtem fel. Virágokat szagolgatott? Emberek, csinál még valaki ilyet? De azért komoly maradtam.
- Remélem nem ért a hullá… az áldozathoz.
- Eszem ágában sem volt hozzáérni ahhoz az undormányhoz.- sipította teljesen kikelve magából.
- Akkor már csak egy kérdésem lenne.- mosolyodtam el, ajkam szegletében gonosz kis mosoly játszadozott. –Hogyan lett véres?
A kis szőke teljesen elképedt, tátott szájjal bámult rám, szemébe rémület költözött.
Most megfogtam.
3.
Diadalittas arckifejezéssel álltam az egyre növekvő gödör mellett, miközben föld repült körülöttem szanaszéjjel. Miss. Barbie baba összetörten, bilincsbe verve ücsörgött az egyik rendőr kocsiban, arca dühös volt és csalódott. Azt hitte túljárhat az eszemen, de nagyot tévedett. Nem véletlenül alkalmazott engem Cool felügyelő a munkára, remek megfigyelő vagyok, de a helyszínelés nem az én asztalom.
Owen csípőre tett kézzel várakozott mellettem, arcán a szokásos levakarhatatlan vigyorával, tekintete az újabb áldozatot méregette. Két golyó a mellkasba, teljesen szétroncsolva az egész törzset.
Mint kiderült, Miss. Henderson éppen a barátja holttestét ásta el, amikor megérezte a másik hulla szagát, majd amatőr módon tárcsázta a rendőrséget. Senki nem foglalkozott vele, hogy a kisasszony babarózsaszín melegítőjét vér pettyezi, majd jöttem én és szóvá tettem a dolgot. Miss. Műmosoly úgy tört össze, mint korhadt pad a túlsúlyos gyerek alatt. Hirtelen felindulásból elkövetett emberölés.
A pasi éppen az egyik szeretőjével hetyegett, amikor Miss. Henderson rájuk nyitott, majd dühében a pasiba eresztett egy kis ólmot. Miután ráeszmélt, hogy mit is tett, beijedt, majd idehajtott, hogy eltűntesse a holttestet. Pechjére már itt bűzölgött egy, amire viszont nem számított. Egy gyilkossal kevesebb, viszont még mindig nem voltunk beljebb a belezős gyilkossággal. Közben megérkeztek a hullaszállítók, hogy elvigyék a két testet.
Cool felügyelő már a harmadik szál cigarettáját szívta, nem úgy nézett ki, mint a nyugalom szobra. A hadnagy viszont nem stresszelte túl magát, körülöttem sündörgött, mint a búgócsiga. Megfenyegettem, hogy leütöm, ha tovább csinálja, de hát süket fülekre találtam. Visszaszálltam a kocsiba, rögtön elővettem egy energiaitalt, majd nagyot kortyoltam belőle. Végre valami finom illat vette át az irányítást a szaglójárataimban, a torkom teljesen kiszáradt, megváltás volt a kis dobozka ital.
A felügyelő eldobta parázsló csikkét, majd a kocsi mellé lépett, a lehúzott ablakon keresztül behajolt hozzám, egész testéből áradt a dohányszag, szinte megváltás volt a rothadt hullaszag után.
- Örülnék, ha délután benéznél Andreashoz.- Andreas a kórboncnokunk volt, magas, vörös hajú, kék szemű, norvég viking, akinek olyan morbid humora volt, néha erőteljesen elgondolkodtam rajta, hogy megszabadítom tőle a világot.
- Nem lehetne holnap?- nyafogtam hulla fáradtan.- Ma elvileg szabadnapom van.
- Hát az elvileg nem áll túl erős lábakon, tehát a válaszom nem. Ma bemész hozzá, ő pedig tájékoztat mire is jutott a nővel kapcsolatban.
Dühösen forgattam a szemeimet, de azért engedelmesen bólintottam. Volt más választásom? Egyszer ellenkeztem a drága főnökkel, de később meg is bántam. A felfüggesztés csak a kezdete volt a bosszúhadjáratnak, ezek után több száz oldalnyi jelentéseket kellett körmölnöm, egyetlen gyilkosság közelébe sem mehettem, valamint egy akkora öklöst kaptam az arcomba, hogy percekig csak csillagokat láttam. Hamar megtanultam alkalmazkodni hozzá. Nem véletlenül volt ő a főnök, nem pedig én.
Tehát bólintottam, az arcomról viszont nem tudtam levakarni a savanyú kifejezést. Owen bevágódott mellém, majd lazán a felügyelő felé intett.
- Délután találkozunk.- majd bekötötte magát, én pedig pislogni is elfelejtettem.
- Te meg mit akarsz?- förmedtem rá barátságtalanul.
- Veled megyek.- és ismét az az idegtépő vigyor.
Indítottam, majd csikorgó kerekekkel, hatalmas porfelhőt kavarva hagytam el a terepet, még hallottam, ahogy a felügyelő krákogva utánam kiált.
- Rád is vonatkoznak a törvények.
Na persze. De azt egyetlen törvény sem szabályozza, hogy a vasárnap az szent és sérthetetlen. Ha tehetném, betiltanám a hétvégi bűnüldözést.
4.
A konyhában sündörögtem, éppen egy nagy adag kávét főztem le, hogy a hadnagy igényeit kielégítsem, aki elégedetten heverészett a kanapén. A ruhákat egyetlen kupacba dobáltam, hogy elférjek. Tudom, össze kellene takarítanom, de hát könyörgöm, aludni nincsen időm, nemhogy rámolni, ráadásul azt még utálom is. Délután három óra volt, az ebédünk pedig éppen útban. Szerettem volna néhány órát aludni, de a hadnagy lerázhatatlannak bizonyult.
A kanapén feküdt, lábait az asztalra dobva, miközben unottan kapcsolgatta a tévét. Mintha otthon lenne. Kicsit elkényelmesedett a kollegiális kapcsolatunkban, persze már én is ilyen közvetlenül viselkedtem nála. Négy éve társak vagyunk, ennyi idő már egy párkapcsolatban is sok. Három évvel idősebb nálam és tíz évvel fiatalabb agyi szinten. Persze ez csak a látszat, ha a munkáról van szó még én is meglepődök néha milyen éles elméjű és ravasz. Csak velem viselkedik óvodásként, mert néha én is hasonlóan reagálok. Zsák a foltját, mondhatnánk.
Kelly mindig azzal piszkál, hogy le kellene csapnom a hadnagyra, hiszen nagyon jól kijövünk egymással, azon kívül feltűnően jóképű, hozzáteszem, talán túlságosan is. Én viszont mindig letorkolom, hogy hülyeségeket beszél, engem nem érdekel Mark, csak, mint barát.
He-he. Na persze. Igazából attól félek, hogy nem működne, a kapcsolatunk pedig megromlana ezek után, a baráti és a kolléga státuszunk is megszűnne létezni. Arról már nem is beszélve, hogy Owen borzalmasan nagy nőcsábász. Naponta cseréli a „barátnőit”, egy laza numera után már kuka is az illető. Én pedig nem akarok egy újabb skalp lenni a szemében, így hát megmaradok az a kemény és megközelíthetetlen barát, akivel mindent, még a nőügyeit is megbeszélheti. Néha nagyon nehéz visszafognom magam, hogy rá ne másszak.
Négy éve dolgozom a rendőrségnek és négy éve nincsen egy normális párkapcsolatom. A férfiak mind elkerülnek, ahogy megtudják mivel is foglalkozom. Á, gyilkosságok, hullák? És már csak a porfelhő kavarog körülöttem. Nehéz a rendőrnők élete. Túl férfiasak vagyunk a pasik számára, akik úgy érzik, hogy nem tölthetik be a szerepüket mellettünk. Pedig olyan jó lenne néha nőnek lenni és elveszni a védelmező karok ölelésében, majd affektálva suttogni néhány disznó dolgot a fülükbe, amin, a végén jót röhögnénk.
Ráadásul egyáltalán nem vagyok férfias, a mellem nagyra nőtt, a csípőm kellően nőies, a derekam karcsú, az arcom pedig sokak szerint kellemes. A szám viszont túl nagy, persze képletesen, az arcomról mindent le lehet olvasni, amit gondolok és ezzel mindig gondom volt. Egyszerűen nem tudom megjátszani magam. Van, akinek ez tetszik, de a többséget elriasztja.
A két vödör kávéval egyensúlyozva leültem Mark mellé, majd én is a tévébe mélyedtem. Borzalmasan fáradt voltam, az idő pedig megállíthatatlanul pörgött, lassan tiszteletünket kell tennünk Andreasnál. Hogy én mennyire várom…
A csésze üresen koppant az üvegasztalon, én pedig ájultan zuhantam az álom karjaiba. Nekem már csak ez jutott.
Egy férfi állt előttem, elvakult tekintetét az enyémbe mélyesztve, kezeit a kés markolatán tartva, támadásra készen. Nem tudtam, mit tegyek, alig egy méter választott el minket, a fegyverem két méterre hevert tőlem, egy kemény küzdelemben veszítettem el. Agyam lázasan forgott, szemeimet le nem vettem volna a férfiról, tartottam tőle, hogy akkor vége lenne mindennek. Hirtelen fém hasított felém, felsértve a bőrt a mellkasomon, én pedig azzal a lendülettel a földre vetettem magam, kezeim a hűvös markolatra fonódtak, nem haboztam, meghúztam a ravaszt. Egyszer, kétszer, háromszor…
Arra ébredtem, hogy valaki hevesen rázza a vállam, szemeimet nagy nehezen kinyitottam, Owen rémült ábrázata bontakozott ki a homályból. Verejtékben úszó arcomat két tenyere közé fogta, szürkéskék szemei megbabonázva mélyedtek az enyémbe. Ijedten felültem, arcomon bamba vigyorral próbáltam elfeledtetni az imént történteket.
Nem tudom megjátszani magam, már mondtam. A hadnagy nem is vette be, még mindig rémülten méregetett, de már elengedett a karjaiból. Ó, de milyen jó is volt ott…
Hónapok óta kísértett ez az álom, minden este zihálva, verejtékben úszva ébredtem, az agyam nem tudott elszakadni a traumától. Megöltem egy embert, mielőtt ő ölt volna meg engem. A vágás még mindig ott virított a bőrömön heg formájában, az emlék pedig az álmaimban kísértett. Senki nem volt mellettem akkor. Owen a kórházban lábadozott lőtt sérüléséből, én pedig a saját fejem után mentem, azt gondoltam, hogy egyedül is képes vagyok elbánni a fickóval. Hát, majdnem csúfos véget ért a pályafutásom.
Lassan a szívverésem is lassulni kezdett, a légzésem normalizálódott, kezdtem lenyugodni. Halvány mosollyal Owen felé fordultam, kezemet megnyugtatóan a hadnagy combjára helyeztem.
- Nincsen semmi baj, csak rosszat álmodtam.
- Kilkenny-ről beszéltél.-suttogta, én pedig szégyenlősen lehunytam a szemem. A francba. Arról nem volt szó, hogy álmomban beszélek.
- Megesik.- próbáltam könnyedre venni a figurát.
Komoly tekintet volt a válasz, még sohasem láttam ilyennek a hadnagyot és ez megijesztett. Pokolian jóképű volt, férfias, minden porcikájából áradt a nyers szexuális energia. Önkéntelenül megnyaltam a szám szélét, az ajkai hívogatóan piroslottak a szabályos arcon. Elszakítottam magam a látványtól, nehéz volt, de sikerült.
- Jaj, Mark. Nem történt semmi. Csak egy rossz álom volt és kész.- próbáltam hihető lenni, de a hadnagy arckifejezéséből ítélve nem nagyon vette be a dumám.
Végszóra éles csörgés töltötte be a csendet, én pedig ijedten a csipogóm után kaptam. Andreas. Még sohasem örültem ennyire a fickónak. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, máris nem tűnt annyira borzalmasnak a vasárnapi meló.
- Mennünk kell.
Felálltam, kezemmel intve, hogy jöjjön már. Nagy nehezen feltápászkodott a kanapéról, dorgáló, a lelkemben vájkáló tekintetét azonban le nem vette volna rólam. Kérem vissza az ovis társam.
Bevágódtam a kocsiba, a hadnagy követett, majd elindultunk a hullaház felé.
Egész úton egy szót nem szólt hozzám, magába merülve erősen törte a fejét valamin. Mit nem adtam volna érte, ha tudom, hogy min.
5.
A hullaház előtt parkoltam, lusta voltam gyalogolni, ráadásul nem is akartam hosszan sétálgatni Owennel. Kínos, ha valaki belelát a legmélyebb érzéseidbe és gondolataidba. Attól valahogy sebezhetővé válik az ember, én pedig utálok sebezhető lenni, nem szeretek támadási felületet szolgáltatni senkinek. Így is nehéz volt beilleszkedni ebbe a férfiorientált munkakörbe, mit szólnának ahhoz, hogy a látszólag kemény Danielle még hónapok múlva is az első gyilkosságán rágódik. El lennék ásva mindenki szemében.
Bevágódtam az ajtón, talán túl agresszívra sikerült a mozdulat, mert a portás elkerekedett szemekkel bámult rám. Felmutattam a jelvényem, szinte az orrába nyomtam, majd szó nélkül mentem tovább. Nem akadályozott meg, még csak utánam sem szólt, ismert már annyira, hogy ne kérdezősködjön. Owen szorosan mögöttem bandukolt, próbálta a lépést tartani velem.
Ujjaim hegyével könnyedén belöktem az ajtót, majd Andreashoz léptem, aki széles mosollyal, enyhén beteges arckifejezéssel fogadott, érdeklődve figyelve a belépő Owen izmos alakját. Szeplői villogtak az ablaktalan helység mesterséges fényében, vörös haja kócosan hevert a fején.
- Jó napot Danielle!- köszöntött kipihenten, a mosoly az arcáról véletlenül sem akart eltűnni.
- Talán inkább Jó reggelt vagy Jó éjszakát, még nem döntöttem el- morogtam, türelmetlenül a halott mellé lépve.
Ismét megcsapott a szag, a fenolftalein émelyítő illatával keveredve, majdnem a padlóra küldött. Hozzá kellett volna már szoknom, rendszeres látogatója voltam a hullaháznak, szinte már törzsvendég. Biztos, lefoglalt helyem van az egyik „fiók”-ban. Andreas kedves karácsonyi ajándéka volt, ami mellé egy kedves üzenetet mellékelt.
„A testedet én magam fogom kezelésbe venni. Ne aggódj, nálam jó kezekben leszel. Boldog Karácsonyt!”
És ezek után mondja azt valaki, hogy legyek kedves vele. Egy zavart köszönömöt rebegtem el neki, pedig legszívesebben pofon vágtam volna a morbid ajándékért.
Visszatértem emlékeim sűrű hálójából a valóságba, szemeimet a nő halálba meredő tekintetére fordítva. Nem tudom miért, de borzasztóan zavart, hogy csak a fele van meg neki. Bőre ijesztően sápadt volt, vértelen, halott. A vér eltűnt testéről, az arca le volt mosva, így előbukkantak szabályos, szép vonásai. Elszorult a szívem a látványtól, a lány fiatal volt, húszas évei elején bandukolt, barna hosszú haja dúsan omlott a teste köré. Gyönyörű volt a maga nemében, még a halál sem volt képes rontani a természetes szépségen.
Ujjaim dühösen a boncasztal szélére fonódtak, erősen szorítottam, amíg ki nem ment belőle minden élet, a fájdalom pedig élesen fel nem üvöltött bennem. Ilyenkor gyűlöltem igazán a munkámat, nem értettem ki képes egy ilyen szép fiatal lány megölni, majd a beleit a földre rámolni. Féltékenység, irigység, düh, szórakozás, egy elborult elme kétségbeesett vagy váratlan cselekedete. Ok rengeteg létezett, de amíg nem tudjuk, hogy mi történt, ki ez a lány, addig semmit nem tehetünk az ügy érdekében. Nincs rosszabb a tehetetlenségnél, azért lettem rendőr, hogy ezt a tehetetlenséget elhessegessem, hogy cselekedhessek, hogy áldozzak az Igazság oltárán.
Fájdalmasan lehunytam a szemeimet, a sós csepp abban a pillanatban menekülni kezdett az egyre szűkülő nyíláson át. Túl sokat gondolkodtam, már megint túl sokat rágódtam a dolgokon. Nem hiszem el, hogy nekem miért nem sikerül soha érzelemmentes, kemény zsarunak látszani? Leszegtem a fejem, Owen mögöttem ácsorgott, szerencsére nem vett észre semmit néma összeomlásomból, ő csak annyit látott, hogy nagyon belemerülök a hulla vizsgálásába.
Anyámat meggyilkolták. Kettő golyót pumpáltak a mellkasába, majd hagyták az utca kellős közepén elvérezni. Ötven dollár volt nála. Rablógyilkosság. Ötven dollárért elvették az anyukámat. Ötven dollárért képesek voltak hidegvérrel ólmot pumpálni a még dobogó szívébe. Hagyták, hogy a vér ütemesen lüktetve elhagyja a testét, hogy két gyermeket hagyjon magára ifjúkoruk hajnalán.
Apám agyvérzést kapott ezek után, így csak mankóval képes járni. Majdnem az egész bal fele lebénult, de hosszú, kitartó munkával sikerült lábra állnia és normális, teljes életet élnie.
Elég. Dühös voltam, a könnyek szinte elpárologtak forró bőrömről, az elszántság magasabb foka költözött a tekintetembe, Andreas felé fordulva kiűztem magamból minden emléket, minden érzelmet. Sikerült, egyetlen arcizmom sem rezdült.
- Tudunk valamit az áldozatról?- kérdeztem a vörös hajú férfit.
- A neve Laura Reynolds. Huszonkét éves orvostanhallgató. Hat napja tűnt el a kollégiumból, a szobatársa huszonnégy óra múlva jelentette az eltűnését, de semmi használhatót nem tudott mondani. A lánynak állítólag volt egy barátja, akit viszont senki nem látott, mert az egyetemen kívül találkoztak.
- Mi Laura Reynolds szobatársának a neve?- jegyzetfüzet elő.
- Nikki Davids.
A toll halkan sercegett a papíron, megvolt a holnapi programom. Meglátogatni a kedves szobatársat és mélyebb beszélgetést folytatni vele.
- A halál oka?– tettem fel egy újabb kérdést a kórboncnoknak.
- Három szúrás, az egyik a bal tüdőbe fúródott, megsértve a szívburkot, a második a májat, a harmadik pedig a vesét döfte át. Hármas kombó, már ez végzett vele. Csak később belezték ki, de akkor is mérnöki pontossággal pucolva ki a hasüreget. Ha engem kérdeztek a gyilkos ért az anatómiához.
Elkomorodtam, soha nem bírtam elviselni, ha egy ember a gyógyításra, az életek megmentésére teszi fel az életét és az esküjét, majd ezeket mind megszegve hidegvérrel meggyilkol egy „kollégát”.
Köszönömöt dörmögve kirobbantam a hullaházból, a hányinger dühösen ostromolta a torkomat, de nem engedtem neki. Elegem volt már belőle, hiszen a gyomortartalmam folytonos ürítésétől leszek mindig gyenge nő, nem pedig erős és érzelemmentes férfi.
A görcsös szorítás engedett, megnyertem a csatát és úgy tűnt, hogy jó úton haladok afelé, hogy igazi zsaru váljon belőlem. Már csak az álmaimat, az első gyilkosságom kísértő emlékét kellene kiűznöm magamból. De az nem olyan könnyű, hiszen az is én vagyok. A múlt pedig nem arról híres, hogy könnyedén elengedi a delikvenst, inkább tovább marcangolja, a legváratlanabb pillanatokban tör elő, hogy a jókedvet és a felhőtlen boldogságot egy kézlegyintéssel elhessegesse.
Komor párosunk némán hagyta el a hullaházat, a holtak láthatatlan kezeikkel kapkodtak utánunk, az Igazságot követelve. Ez volt az, ami engem is éltetett és mozgatott, amiért érdemes volt harcolnom.
Mély levegőt vettem, majd a kocsiba vágódtam, abban a pillanatban, ahogy Mark is csatlakozott hozzám, megcsörrent a telefonom.
- Igen?- sóhajtottam bele törődötten.
- Jó napot Maat hadnagy!- csendült egy túl ismerős hang a vonal végén- Lenne egy feladata mára- kezdte, nekem pedig már a hideg futkosott a hátamon.
- Mi lenne az?- szívem elszorult, torkomban verdesett zaklatottan.
- Találtunk egy újabb holttestet. A Belezős ismét lecsapott.
6.
A kocsi kerekei alatt csikorogtak a kavicsok, dühösen az alvázhoz csapódtak, amikor megálltunk egy elhagyatott raktárépület előtt. Owen magához képest ijesztően komoly volt és ebből már kezdett egy kicsit elegem lenni. Miért nem lehet olyan, amilyen pár órája volt? Tudtam én, hogy veszélyes pasi mellett aludni, mindenképpen beégeted magad.
Megigazítottam a széldzsekimet, a nadrágom gyűrötten feszült a lábamra. Borzalmasan hosszú volt már ez a nap, alig vártam, hogy hazaérjek. Édes vasárnap, már úgy vártalak és te gonoszan arcon csaptál. Holnap kezdődik a meló újra, én pedig a hét egyetlen napján nem pihentem, az agyam fáradtan kattogott, nem volt éppen csúcsformában, ráadásul az elkészületlen jelentés kísérteties képe a lelkiismeretemmel játszadozott.
Elővettem a táskámból a reggeli kávét, hogy jó mélyet húzzak az immár jéghideg nedűből. Borzalmas íze volt így, nem sok kellett, hogy a helyszínre köpködjem minden egyes cseppjét. De jobb, mint a semmi, ezért engedelmesen nyeltem a barna löttyöt. Owen illedelmesen megvárta, hogy befejezzem a reggelimet, az ebédemet és nagyon úgy tűnt, hogy a vacsorámat is. Nem ettem ma még semmit, idő előtt kellett indulnunk Andreashoz a hullaházba, így a finom, illatozó gyorskajánk a futárnál maradt.
Cool felügyelő a pocakját vakarva várakozott az épület legalább három méter magas bejárata előtt, kezében cigarettát tartva, szemei alatt sötét karikákkal. Bele sem mertem gondolni, hogy én hogyan festhetek a lemenő nap fényében megmártózva. Biztos nem nyújtottam szép látványt, de a mai nap folyamán tükör közelébe sem mertem menni.
Lassú léptekkel közelítettem meg a felügyelőt, aki végre hajlandó volt felismerni közeledő alakunkat. Kezével fáradtan felénk intett, tekintetéből csak úgy sütött a lemondás és a fáradtság különös elegye.
- Jó estét srácok!- köszöntött minket tőle szokatlan módon. Már ez gyanús volt.
- Jó estét felügyelő!- viszonoztam kedvességét, tekintetemmel a raktárépületet fürkészve.
- Gyertek, essünk túl rajta minél hamarabb- kezével intett, hogy kövessük, majd köpcös alakját elnyelte az óriás bejárat.
Őszintén megvallva már tele volt a hócipellőm a mai napra. Elegem volt a gyilkosságokból, a hullákból és abból, hogy jelen pillanatban egy bazi nagy kérdőjel villódzik a fejemben, nem értek semmit, nem ismerem a gyilkos gondolatait.
Mély levegőt vettem, tudjátok a hulla közelében nem szabad, majd beléptem az ormótlan épületbe. Éreztem, hogy Owen szótlanul követ, idegborzolóan forró leheletét a nyakamon éreztem. Most miért kell ezt csinálni? Persze nem tudhatja milyen érzéseket vált ki belőlem a közelsége, de akkor is. Beleborzongtam a tudatba, hogy alig pár centi választ el minket egymástól, kívánatos ajkai között a levegő édesen szivárog ki, hogy a bőrömet cirógassa. Már megint elkalandoztam.
Körmeim a bőrömbe mélyedtek, a fájdalom és a lassanként az orromba szivárgó büdös, a rothadó test szaga visszarángatott a valóságba. Ha fáradt vagyok az agyam valami kellemesebb szórakozásra vágyik, és ezt még tetézi az a tény, hogy Owen mindig a közelemben van, a bőröm, láthatatlan kezeivel a testét, az érintését kívánja.
Baktattam előre, próbálva elszakadni a kedves kollégától, de neki meg sem kottyant a tempóváltozás. Nehéz lesz így koncentrálni. Teljesen megfeledkeztem magamról, mély levegővétellel nyugtáztam kudarcomat, amit abban a pillanatban meg is bántam. A szag agresszívan utat tört magának a légcsövemen keresztül a tüdőmig, ahol összefacsarodott, a sejtjeim segítségért kiáltottak. Ki innen! Köhögtem, krákogtam, fuldokoltam a friss levegőért, de hát idebent ezt nem nagyon kaphattam meg. A gyomortartalmam megunta a néma várakozást, megostromolta a torkomat, szabadulni akart belőlem.
Szám elé szorítottam a kezemet, villámgyorsan a bejárat felé sprintelve. Még nem is láttam a hullát, már a szag kiütéssel győzött felettem. Térdre vetettem magam a sáros talajon, remegő kezeimmel tartva el gyenge testemet a földtől. Megkönnyebbülten kiadtam magamból a tegnapi pizzámat, majd homlokomat a hűvös talajba fúrva pihegtem.
Egy meleg kéz ragadta meg a vállamat, amihez hamarosan csatlakozott Owen jóvágású arca is. Zsebkendőt nyújtott felém, se egy gúnyos megjegyzés, se egy halvány mosoly. Megtöröltem a számat, majd egy rágógumival próbáltam elfeledtetni a kellemetlen savas ízt. Erőt vettem magamon és visszamentem a tett színhelyére, amit jóformán még nem is láttam.
És akkor megláttam.
Egy fiatal férfi volt az áldozat, teste az egyik oszlopra kiszögelve. Két csuklóján apró lyukat ütött az éles fém, vére alvadtan mocskolta halványbarna bőrét. Arcán az iszonyat és a meglepődöttség vegyes érzése keveredett. Inge feltépve, vérmocskoltan tapadt a testéhez. A hasánál üres lyuk tátongott, a belei mellette bűzölögtek, egyetlen vörös kupacban, csontjai felkiáltójelként villództak a reflektor fényében.
A belezős ismét lecsapott, ránézésre a férfi alig egy napja lehetett halott. Talán, amíg mi a lány holttestével bíbelődtünk, ő az életéért küzdött, sikertelenül. Közelebb léptem hozzá, kezemre gumikesztyűt húztam, majd megérintettem a holt testet. Minden belső szervétől megszabadította a gyilkos, a borda csontjait szétfűrészelte, a mellkas rózsaszínűen, érintetlenül hevert a helyén.
Nem bírtam tovább nézni a brutálisan meggyilkolt férfit, el akartam menni innen minél hamarabb. Szúrós fáradt tekintetem a felügyelőjébe mélyesztettem, hangom erőtlen volt és csalódott.
- Tudjuk ki az áldozat?- kérdeztem.
- Eric Larsson. Huszonhárom éves orvostanhallgató. Reggel tűnt el a szobájából, a tulajdonos talált rá alig két órája.
Bólintottam, majd elindultam kifele. Holnap tiszteletemet teszem az egyetemen, valami nagyon bűzlik ott és én kiderítem, hogy mi is az.
7.
De előbb aludtam egyet. Hazaérve szinte belezuhantam az ágyba, hogy az álomvilág sec-perc alatt magába szippantson. A teljes sötétség magába fogadott, az álmok kerültek, hozzáteszem hála az égnek. Regenerálódni tudtam, nem kellett az első gyilkosságomon rágódnom, minden idegszálam fellélegzett, pihenni tért.
Az óra csörgésére ébredtem, de hiába ütögettem nem hallgatott el. Idegbeteg módjára a földre söpörtem, hátha darabjaira esik és elhallgat, de nem. Folytatta tovább az idegesítő vijjogást. Kinyitottam a szemeimet, majd laposakat pislogva a kis szemétre néztem. Ártatlanul hevert a földön, meg sem nyikkant. De akkor mi a fene csilingel?
A telefonom eszeveszett módjára rezgett az asztalon, én pedig sűrű káromkodások közepette kikeltem a puha ágy meleg öleléséből és a kezembe kaparintottam.
- Igen?- morogtam bele rekedtes hangon.
- Jó reggelt drága Danielle- szólalt meg Owen pimasz hangja a vonal másik oldalán.
- Mi van?- csak ennyi tellett tőlem, ugyanis hajnali öt óra volt, messze nem az ébredés ideje.
- Van egy aranyos feladatunk.
- Mi?- tettem fel a kérdést, mert tudtam, hogy csak erre vár.
- Be kell épülnünk az egyetemistákhoz.
Na, nem. Kevés kellett, hogy a hadnagyra csapjam a telefont és ezt ő is sejthette, már ismert annyira, hogy tudja, mit reagálok egy ilyen kijelentésre, mert gyorsan hozzátette.
- Ez parancs, egyenesen Cool felügyelő utasítását közlöm veled.
- Úgy nézek ki, mint egy egyetemista?- sóhajtottam a telefonba, beletörődve a sorsomba.
- Csinos pompon lány lennél- vihogott a vonalba. Végre az én drága Owenem volt.
- Te meg egy bunkó focista- vágtam vissza.
- Valami hasonlóra gondoltam én is.
- Ezt most komolyan gondoljátok?- váltottam komolyabb hangnemre.
- Persze Dan, véresen komolyan gondoljuk. Így kideríthetjük mi is folyik az egyetem területén, megakadályozhatjuk a további gyilkosságokat és elkaphatjuk a gyilkost.
- Ahogy te azt elképzelted- leheltem fáradtan.
- Öltözzél, pakold össze a cuccod, beköltözünk.
- Ne nevetessél már. Hajnali öt van, alig aludtam az elmúlt pár napban és te komolyan azt hiszed, hogy elmegyek bohóckodni az egyetemre?
- Pedig jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, ugyanis a mai naptól fogva bizonytalan ideig kriminológiát fogunk hallgatni.
- Micsoda fantáziadús inkognitó- sóhajtottam beletörődve a sorsomba.
- Cool felügyelő ötlete volt.
- Miért nem lepődök meg?
Fáradtan leraktam a telefont, meg sem várva drága kollégám reagálását, majd készülődni kezdtem.
Beálltam a zuhany alá, magamra eresztettem a hideg vizet, egész testem libabőrözve ellenkezett a merénylet ellen, de nem hagytam magam. Fel kell ébrednem és a drasztikus módszer mindig beválik. Körülbelül öt percig bírtam, azután összekoccanó fogakkal elhagytam a tett színhelyét. Meleg törülközőt csavartam a testem köré, majd a tükör elé álltam. Nem is olyan szörnyű. Legalább pár órát képes voltam aludni és az már nagy szó.
Hajamat kiengedve hagytam, szűk farmert húztam egy kockás inggel. Nem tudom, hogy öltözködnek az egyetemisták, de biztosan nem úgy, ahogyan én szoktam egy átlagos napon. Hozzáteszem, nem engedhetem meg magamnak azt a fajta luxust, hogy nőies ruhákban flangáljak a gyilkossági helyszíneken. Ez egy férfias munka, már mondtam.
Ruhákat dobáltam az egyik bőröndömbe, piperecuccok, papucs, cipő, fogkefe, néhány tőr és egy 9 mm-es pisztoly a kupac alá. A szolgálati fegyverem is elcsomagoltam, habár nagyon reménykedtem benne, hogy nem kell majd használnom.
Halk neszt hallottam az alsó szintről, az adrenalin szintem rögtön az egekbe szökött. Pisztoly elő, majd halkan elindultam a lépcsőn. Nem kell több meglepetés a mai napra.
Félúton jártam, amikor Owen napszemüveges arca bukkant fel a lépcsőn. Amikor meglátott, kezemben a pisztollyal, arcán széles mosoly terült el, provokálóan méregetett.
- Nyugalom Drágám. Nem harapok.
- Hallottál már a kopogásról?- kérdeztem dühösen.
- Nem tudtam, hogy hozzád kopogni kell. Lassan már itt lakok.
- Álmaidban- sziszegtem elvörösödő fejjel- Mire vársz, kezdjél el pakolni.
Owen megtorpant egy pillanatra, tekintete alaposan végigmért, mintha kicsit meglepődött volna.
- Nagyon csinos vagy.
Na, már csak ez kellett. Az arcom lángolt, apró hőhullámok söpörtek végig a testemen, zavaromban elindultam a kocsi felé.
8.
Az egyetem robosztus épülettömbjei fenyegetően magasodtak fölém, szinte éreztem a mellkasomra telepedő szorító érzést. Csak nem izgultam? Meglehet. Owen halvány mosollyal az arcán a parkolóba vezette a kocsit, majd mikor megálltunk, felém fordította jóvágású arcát. Kevés kellett, hogy beleolvadjak az ülésbe, a szürke szempár szinte a helyemre szegezett, mint szerencsétlen férfit a raktárépületben. Ez most kellett. Csak, hogy ne felejtsem el, miért is vagyunk itt igazából. Nem szórakozni jöttünk, hanem megoldani egy sorozatgyilkosságot.
- Felkészültél drága Danielle?- kérdezte provokálóan az arcomat fürkészve.
- Nem- makacskodtam- Én még mindig nem tudom felfogni, mi értelme van itt bohóckodni, ahelyett, hogy kihallgatnánk a lehetséges gyanúsítottakat?
- Azért Babám, mert Cool felügyelő szerint a gyilkosságokat nem egy ember követte el, hanem legalább kettő vagy még annál is több. Ha egynél több gyilkosunk van, akkor erős a gyanúm, hogy összefognak és akárhogy is próbálkozol, nem szedsz ki belőlük semmit.
Dühösen fújtattam, semmi kedvem nem volt ehhez a majomparádéhoz. Idegesítő, nyávogó egyetemista lányok, akiknek még nagyobb gondjuk nincs az életben, mint, hogy milyen ruhát vegyenek fel az esti bulin. És én egy ilyenhez készültem beköltözni. Minél hamarabb megoldjuk az ügyet, annál hamarabb szabadulhatunk erről az istenverte helyről.
- Melyik épületben leszel?- kérdeztem Owen felé fordulva.
- Ejnye-bejnye Dan. Csak nem áll szándékodban meglátogatni esténként?
Ismét a kislábujjamig vörösödtem. Hogy lehet valaki ennyire öntelt és beképzelt?
- Nem, csak tudni szeretném, hogy melyik szobába küldjem a gyilkost, ha netalán megtalálnám.
- A 251-esben leszek. B épület.
Figyelme rögtön siklott is tovább, amikor egy fiatal, talán húsz éves lány riszálta el mellettünk a seggét. Hosszú szőke haja laza copfba fogva, szoknyája éppen hogy eltakarta kerek fenekét, hosszú fehér combjait viszont megvillantotta. Vágyakozó pillantást küldött a hadnagy felé, majd sétált tovább.
Owen nyálcsorgatva figyelte a fiatal husi egyedülálló műsorát, ajkait rózsaszín nyelvével megnedvesítette.
Be kellett látnom én már öreg vagyok ahhoz, hogy bárkiből hasonló reakciót váltsak ki. Habár még csak huszonnégy év áll mögöttem, de az elmúlt négy év keményen megedzett, mint testileg, mint lelkileg. Úgy tűnt kihalt belőlem a nyafogás, a fenékriszálás és a kacér pillantásomat is elhagytam valahol. Az anyukám sírjánál nyolc évvel ezelőtt.
Kihúztam magam, majd a bőröndjeimet a kezembe fogtam. Indulásra készen álltam, nem voltam kíváncsi az Owen akcióban részre. Még ki sem mondtam magamban a mondatot, amikor a hadnagy elindult a lány felé, a legcsábítóbb mosolyával, amit valaha is láttam. Mélyet sóhajtottam, nagyon úgy tűnt, hogy le vagyok ejtve.
Elindultam a D épület felé, ahol Mark szerint elszállásoltak, nem köszöntem el a hadnagytól, nem akartam megzavarni akció közben. Csak nehogy a végén nekem kelljen megoldanom az ügyet. Elcsoszogtam a bejárati ajtóhoz, ahonnan éppen három fiatal lány vágódott ki vihogva. Amint észrevettek, bekapcsolt az alaposan- végigmérünk- új- lány detektor, amit én egy szúrós pillantással rögtön szét is szaggattam. Nem vagyok én húsáru, hogy méricskélni lehessen.
- Segíthetünk valamiben?- lépett elő az egyik lány, hosszú göndör fekete haja az arcába hullott.
- A háromszáznégyes szobát keresem- válaszoltam engedelmesen, megeresztve egy halvány mosolyt. Színészkedni kell, különben soha az életben nem nyílnak meg ezek a libák.
- Oh, csak nem te vagy Danielle- szólalt meg egy másik lány, előbújva a barátnője háta mögül. Hozzám lépett, apró kezeit felém nyújtotta, nyílt őszinte mosoly játszadozott az ajka szegletében- Örülök, hogy megismerhetlek. A nevem Adelphe Roddington.
- Danielle Púgu Maat- nyújtottam én is kedvesen a kezemet.
- Milyen név az a Púgu Maat?- kérdezte enyhe lenézéssel az egyik szőke, akit még nem volt szerencsém alaposan szemügyre venni.
- Maat egy egyiptomi istennő volt, maga az igazság, a rend és a törvény. Púgu pedig a büntetésé, ő maga volt a megtestesült gonoszság és erőszakosság- talán egy kicsit túlságosan beleéltem magam a mondandómba, mert Adelphe kivételével mindegyik lány elborzadva méregetett, majd sürgős teendőikre hivatkozva elhúztak. Az a bizonyos por már megint körülöttem kavargott, de most nem bántam.
- Gyere velem, megmutatom a szobádat- intett Adelphe, majd eltűnt az épületben.
Mély sóhaj kíséretében követtem, rohadtul nem volt kedvem ehhez az egészhez, de ha már muszáj, akkor csináljuk rendesen. Kedves mosolyt varázsoltam az arcomra, majd a bőröndjeimmel egyensúlyozva követtem az eddig barátságos lánykát.
A harmadik emeleten megálltunk, majd elindultunk egy hosszú folyosón keresztül. A végénél megállapodtunk, Adelphe kinyitotta az ajtót, én pedig beléptem a szobába. Egész pofás kis hely volt, két ággyal, két asztallal és két szekrénnyel. A szobában katonás rend uralkodott, amihez nem nagyon voltam hozzászokva, tekintve, hogy a lakásom egy csatatér Kelly nélkül. Ledobtam a két testes bőröndöt a földre, majd az ágyba vetettem magam.
- Érezd otthon magad- mosolyogott rám a lány kedvesen- Én elmegyek, van még egy kis elintéznivalóm.
- Te melyik szakra jársz?- kérdeztem érdeklődve.
- Az orvosira.
Egy apró lámpácska gyúlt a fejemben, az agyam rögtön kattogni kezdett.
- Akkor biztosan ismered Laura Reynolds-ot- ültem fel, arcomon egy angyali mosollyal- Kiskorunk óta ismerjük egymást, jó lenne találkozni vele.
Adelphe arca elkomorult, idegesen járkálni kezdett a szobában, én pedig árgus szemekkel figyeltem minden mozdulatát. Kisvártatva megszólat, hangja remegett, arca zavarodott volt.
- Laura meghalt.
Meglepődöttséget színleltem, szemeim elkerekedtek, partra vetett halként tátogtam.
- Úristen- tökéletes színészi teljesítményt nyújtottam, lehet, hogy pályát tévesztettem?- Mikor történt?
- Egy hete eltűnt, a rendőrség tegnap találta meg a holttestét a közeli erdőben- zavartan gyűrögette a ruháját, szemét lesütve még mindig körbe-körbejárkált.
- Elkapták már a gyilkost?
- Nem, őket nem lehet elkapni.
Hoppá. Lehet, hogy mégiscsak jó ötlet volt beépülni az egyetemisták közé? Az ügy megoldódni látszott, már csak a nevek hiányoztak.
- Kiket?- szám kiszáradt, testem önkéntelenül a lány felé dőlt. Egyetlen szavát sem akartam elmulasztani.
Idegesen felnevetett, haját hátrasimítva abbahagyta a járkálást.
- Ne is figyelj rám. Butaságokat beszélek- ő már nem volt olyan jó színésznő, mint én- Majd este találkozunk.
Villámgyorsan megfordult és elhagyta a szobát. Dühösen az ágyra dőltem, pedig már olyan közel jártam. Egy azonban biztos volt, Adelphe tud valamit, és ha kötél szakad is megtudom az igazságot. Maximum kiverem belőle. Már megint túl agresszív vagyok.
9.
Rövid ideig még gondolkodtam a történteken, majd úgy döntöttem, hogy felhívom a kedves felügyelőt. Ma még úgysem beszéltem vele. A kabátomhoz léptem, majd elővettem az apró telefont és tárcsáztam. A harmadik csöngésre végre méltóztatott felvenni a készüléket, én pedig mézesmázos hangon köszöntöttem. Hiába vagyok dühös, ő mégiscsak a főnököm, nem eshetek neki, mint egy dilis óvodás, mert rövidúton, az utcán találom magam.
- Jó reggelt felügyelő!
- Jó reggelt Danielle! Miben segíthetek?
- Gondoltam közlöm, hogy megérkeztünk az egyetemre, elfoglaltam a szobámat, a szobatársam pedig tudja kik a gyilkosok- zavartalanul beszéltem, az utolsó szavaimnál azonban vad krákogás csattant a vonal végén- Valami baj van uram?
Belül jót röhögtem, kellemes érzéssel töltött el, hogy egy kis borsot törtem a főnök orra alá. Máris jobban éreztem magam.
- Ismételje meg!- köhögő roham közepette, szinte hasított a parancs, egészen a fülemig.
- Megérkeztünk az egyetemre…- kezdtem.
- Nem azt maga idióta, hanem az utolsó mondanivalóját.
- Jaj, de buta vagyok. Sajnálom felügyelő. A szobatársam, bizonyos Adelphe Roddington véletlenül elszólta magát. Idézem: „Őket nem lehet elkapni”. Nagyon úgy hangzik, mintha a kedves kisasszony ismerné a gyilkosokat.
- Ennyi?
- Igen felügyelő, egyelőre nem jutottam többre. Megijedt, hogy elszólta magát és lelépett a szobából. Mit kellett volna tennem, kínzásnak alávetni?
- Maga megőrült Danielle? Meg ne próbálja- csattant a felháborodott válasz- Nekem mennem kell, hívjon, ha jutottak valamire.
A vonal megszakadt, én pedig dühösen visszaroskadtam az ágyra. Ha jutottak valamire. Volt egy olyan érzésem, hogy ha itt valaki dolgozni fog, az én leszek, Owen maximum Miss. Szőke haj bájait és ágyát fogja feltérképezni, ha már idáig nem tette meg.
Unalmas volt egész nap a szobában ülni, ezért úgy döntöttem, hogy elhagyom az épületet és egy kicsit felmérem a terepet. Még ki sem tettem a lábamat a helységből, amikor egy feldúlt lányba ütköztem.
- Sajnálom- morogtam zavartan pilláimat rebegtetve, de a lány válaszra sem méltatott. Egyenesen ment tovább, arca felpuffadva, vörösen lángolva mutatta lelkiállapotát, apró kezeit ökölbe szorította. Szép kis egyetem. Mindenki agresszív vagy gyilkos.
Megvontam a vállam, nem zavartattam magam, mentem tovább. Úgy döntöttem a lift helyett a lépcsőt veszem igénybe, szükségem van egy kis mozgásra. Lekocogtam a fokokon, majd kilépkedtem a kertbe. Gyönyörű látvány tárult a szemem elé, egy kisebb tó terült el előttem, körülötte fából faragott padokkal. Mélyet szippantottam a friss levegőből, most nem kellett attól tartanom, hogy elájulok a hullaszagtól.
Az egyik padon Mark ült a reggeli lánnyal, keze a szőkeség vállán nyugodott, ajkaival a hófehér bőrt becézgette. Hirtelen elöntött a forróság és a düh, felpuffadt arccal megfordultam és a másik irányba indultam tovább. Mindenhol nevetgélő diákok, testük lazán elterülve a puha pokrócokon. Egyetlen kisírt szemet, egyetlen gyászoló tekintetet nem fedeztem fel a tömegben, úgy tűnt senkinek nem hiányzik a két elhunyt.
Pásztázó tekintetem minden egyes arcot, minden egyes mozdulatot felmért, agyam elmentette. Milyen zsaru lennék, ha nem figyelnék a részletekre? Az épület falához lapulva egy kisebb csoport álldogált, lázas susmusba merülve. Jelen pillanatban minden gyanús volt, ezért nem tévesztettem szem elől őket. A csoport egy kis időre szétrebbent, így kilátásom nyílt kedves két ismerősömre, akiknek még nem tudtam a nevét, de azért az arcukat megjegyeztem. A reggeli fekete és szőke lány a falnak dőlve állt, tekintetük a környezetet pásztázta, ahogyan az enyém is. Ahogy észrevettek, a társaság szétrebbent, ijedt, szúrós szemeket meresztve távoli alakomra.
- Szia- ragadta meg egy kéz a vállamat, a hang pedig lágyan simogatta a dobhártyámat.
Ijedten megpördültem tengelyem körül, hogy az ismeretlen szemébe nézzek. Fiatal, huszonkét- huszonhárom éves férfi állt mögöttem, fekete haja kócosan hevert a fején, aranybarna szeme barátságosan mélyedt az enyémbe.
- Bocsi, ha megijesztettelek- nevetett zavartan az arcomba, ujjaival a dús hajba simítva- Még nem láttalak erre, de a szépséged már messziről sugárzott, ezért gondoltam bemutatkozom. Kevin Holland.
Kezét nyújtotta, én pedig gyanakvó tekintettel viszonoztam. Szépséged már messziről sugárzott? Ez a menő szöveg mostanság?
- Danielle Púgu Maat- vakkantottam még mindig zavartan méregetve.
- Örülök, hogy megismertelek Danielle. Milyen szakra jársz?
- Öhm…- Milyenre is?- Kriminalisztika.
- Oh, akkor nem találkozunk órán. Na, mindegy. Remélem, azért látlak még a közeljövőben.
Én pedig azt remélem, hogy nem leszek itt sokáig. De ezt persze nem mondtam ki hangosan. Erőltetett mosollyal az arcomon bólogattam, de srác csak nem tágított.
- Nem szeretnél eljönni az esti bulira? Az F épületben lesz, a negyediken. Ha gondolod, nézz be.
- Jó, jó persze. Feltétlenül- és már mentem is tovább.
A kis csoport tagjai teljesen szétszéledtek, sajnos egyiküket sem láttam már. Dühösen dobbantottam, majd visszabaktattam a szobámba. Elmegyek futni, de előtte még átöltözöm.
Nem értettem ezt az egyetemi életet. Hétfő este bulizni? És hogy kelnek fel másnap az órákra? Vagy ne legyek ennyire naiv?
10.
Elszántan róttam a köröket, a testem verejtékben úszott, a pólóm nedvesen tapadt a bőrömhöz. Zene ordított a fülembe, amikor fáradtan megálltam a pálya szélénél. Levegőt! Voltak rajtam kívül még olyan elvetemültek, akik futással mulatták az időt. Kellemesen elfáradtam, a testem fellélegzett, az elmém felfrissült. Kezdődhet a nyomozás.
Törülközővel leitattam az izzadságot a testemről, majd elindultam visszafelé a koleszbe. Útközben tekintetemmel végigpásztáztam a környéket, hátha észlelek valami gyanúsat, amikor egy kéz megragadta a vállamat. Próbáltam visszafogni magamat és nem öklössel viszonozni a bunkó gesztust, ki tudja ki áll mögöttem?
- Ne üss! Mark vagyok- szólalt meg az ismerős pimasz hang.
Villámgyorsan megpördültem, a kezem előrelendült és meg sem állt egészen a hadnagy arcáig. Vékony vérpatak indult útnak a kívánatos ajkaktól, a halvány mosoly még most is ott játszadozott a szája szegletében. Nem lehet felhúzni. Soha nem lesz ideges. Bezzeg én?
- Ezt meg miért kaptam?- nézett rám szemrehányóan.
- Dolgozni jöttünk, nem pedig szexelni- sipítottam az arcába dühösen, ökleimet a mellkasának támasztva.
- Én nem is…- védekezett meglepetten, majd arcán egy gúnyos mosoly jelent meg- Te féltékeny vagy.
- Te pedig egoista- vágtam a szürke tekintetbe tettetett undorral- Miből gondolod, hogy minden lány odáig van érted? Dolgozni jöttünk, sorozatgyilkosok rohangálnak az egyetemen, a szobatársam tudja, hogy kik azok, te pedig egy szőkével hemperegsz. Nem csak én kaptam az ügyet, úgyhogy légy szíves a feladatra koncentrálni- dühösen a fejéhez vágtam a mondandómat, majd a hatás kedvéért otthagytam egyedül, hagy rágódjon a dolgokon, eméssze már őt is egy kicsit a bűntudat.
Felkocogtam a szobámba, a fürdőszoba felé menet ledobáltam magamról az izzadt ruhadarabokat és beálltam a zuhany alá. Borzalmasan mérges voltam Owenre, de nem tudtam megállapítani, hogy mi is a pontos oka. Eddig nem volt gondom azzal, hogy egyedül kellett megoldanom az ügyeket, még örültem is neki, mert az plusz pontnak számított a férfikollégák szemében. De most? Ahogy megláttam egy fruskával, elöntött a düh és az ideg, buta libaként viselkedtem, nekirontottam és letámadtam, mint egy féltékeny barátnő. Ez nem én vagyok.
A hideg víz lemosta a forró lávafolyamként hömpölygő izzadságot a testemről, az elmém is kitisztult. Ajtó csapódott, majd egy női hang hasított a szoba csendjébe.
- Itt vagy Danielle?- érdeklődött.
- A fürdőben- válaszoltam túlordibálva a víz csobogását.
- Készülődj, megyünk bulizni.
Már csak ez kellett. Ha nem alkalmazkodok, akkor nem fogadnak be, nem árulnak el semmit nekem. Viszont semmi kedvem nem volt egy alkoholmámorban fürdő fülledt bulihoz. Most erre mit mondjak?
- Máris kész vagyok- nem ezt kellett volna választanom.
Felvittem egy laza sminket, a hajamat loknikba szárítottam, felvettem egy cicanadrágot, egy hosszú kockás inggel, majd Adelphe elé léptem.
- Szerinted így jó leszek?- kérdeztem aggódva a válasz miatt.
- Hűha. Több mint jó. Az összes pasi rád lesz kattanva- áradozott.
Kattanva? Majd lekattintok mindenkit. Hiszen mégiscsak dolgozni megyek. A feladat az első, ezt soha nem szabad feledni. Én nem vagyok Owen. Dacosan farkasszemet néztem a csenddel, majd Adelphe-fel karöltve elindultunk az F épület felé.
Miért nem aludhatok otthon a meleg ágyamban? Miért kell nekem tini bulikra mennem? Miért kell nekem végignéznem Owen nőügyeit?
Hiszen borzalmasan fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése